Kábé 250 km-re lehetek Innsbrucktól, amikor defektet kapok. Ezt a csapást még hazai környezetben is a lehetséges balszerencséim tízes listájába sorolom, nemhogy a világ vége előtt két megállóval. Ráadásul a kerékcseréről annyit tudok, hogy a defektes kereket a csomagtartóban lévő pótkerékkel lehet pótolni. Ja, és ha miniszoknyában lennék, derékig behajolhatnék a motorházba, amíg meg nem áll valaki. Bár az adottságaimat tekintve karácsonyig itt pucsíthatnék.

A másik sorscsapásom, hogy a váratlan helyzetekben képtelen vagyok megőrizni a nyugalmamat, ami fényévekre űz a racionális gondolkodás lehetőségétől. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy hiába tanultam évekig a németet, annyira le vagyok blokkolva, hogy csak az Ich liebe dich kattog a fejemben és a gumival kapcsolatban a kotonnál tovább nem jutok. Mindenesetre hasznos párosítás egy autópálya szélén.

Közel két órát kalimpálok az út mellett, míg egy osztrák férfi megszán, és tíz perc alatt megoldja a defektemet, majd útbaigazít egy közelben lévő motellel kapcsolatban. Hulla vagyok, és kezd elegem lenni a sorozatos baklövéseimből. Mert ha normális magyarázatot adtam volna Daninak, akkor most nem rohannék utána Innsbruckig, és nem a benzingőzt szívnám egy lepukkant, út menti motelban a szomszéd szobában hancúrozó Jürgent és Loreleit hallgatva.

Dani meglehetősen hűvös velem, és ugyan próbálja leplezni, de érzem, hogy minden energiájával porrá zúzott büszkeségét igyekszik összelapátolni. Tulajdonképpen nem is bánom, amikor bejelenti, hogy két hetes üzleti útra megy. Legalább lesz alkalmam végig gondolni a dolgokat, és talán abban a csodában részesülni, hogy két hét alatt érett felnőtt nővé válok, aki előre néz és nem hátra. Bár a kisördög átvillant egy rémképet az agyamon, mi van, ha Dani is gondolkodik, és egészen addig, hogy haza se jön. Végtére is magyarázat nélkül kikosaraztam, azt se mondtam, hogy bikkmakk. Persze Zita szerint ez kizárt, mert Dani szeret. A barátnőm végtelen optimizmusát ezúttal sem tudom hova tenni, pláne, hogy a volt férje egy üzleti úton világosodott meg annyira, hogy Zita helyett egy stewardess csaj mellett landolt, és azóta is vele röpköd. Zita meg elkezdett ejtőernyős tanfolyamra járni, ami elsőre komolyan megijesztett, mert állítólag tériszonya van. Árgus szemekkel figyeltem egy esetleges szuicid szándék megnyilvánulásait, de legnagyobb meglepetésemre fél év után összejött az ejtőernyős oktatójával. Nem fogjátok kitalálni, ők is és még mindig együtt röpködnek. 

Dani csak három nap múlva küld egy szűkszavú sms-t, hogy megérkeztek és minden oké.

Még két napig bírom, aztán lépek.

Te egy hülye vagy – ez Zita barátnőm lényeges meglátása a történtekkel kapcsolatban. - Dani egy rendes srác, eszedbe sem jutott, hogy… Te nem mondtad el neki, igaz? Mire én finom fejmozgatásokat indítok jobbról balra, majd balról jobbra.

Valóban nem mondtam el, hogy a Danit megelőző Marcihoz majdnem hozzámentem. Olvastam, hogy a táplálék megszerzéséért lecsapó vándorsólyom akár 200 km/h sebességre is felgyorsulhat. Én pedig ezt a sebességet jóval túlszárnyalva csaptam le a boldogság legízesebb táplálékául szolgáló szerelemre. Mert részemről bizonyosan az volt. Egy hirtelen jött szerelem, megfejelve egy gyors összeköltözéssel és egy majdnem házassággal. Mindezt röpke nyolc hónap alatt. A kémia túlműködése olyan erős pink lencsét tolt a szememre, hogy még a sóskaleves is eperlevesnek tűnt, ráadásul nem csak főztem, hanem meg is ettem azt a borzalmat, csak mert Marci imádta. A rózsaszín világban való lebegésből nyolc hónap után úgy zuhantam pofára, mint egy túlsúlyos szárnyas Barbie, amikor véletlenül megtudtam, hogy Marcinak egy korábbi kapcsolatából van egy gyereke.

Egy előző kapcsolat simán képes hazavágni egy jelenlegit. Kapsz egy jó nagy pofont, amiből kösz, de nem kérsz még egyszer, ezért védekezésül előveszed a jó öreg hitetlenséget.

És igen, akár meg is mondhatnám Daninak, hogy bocs, de beparáztam, hogy mi lesz, ha veled sem fog összejönni. Mindenesetre felnőttesebb lenne, mint rácsos ágyban ülve rommá csócsálni a kedvenc rágókámat.

Nagyjából sokkot kapok, amikor megpillantom a helyre kis gyűrűt. Az első gondolatom még az, hogy persze születésnapom van, de ez a nagyvonalú ajándék azért túlzás volt Danitól. Csak akkor esik le, hogy ez nem kifejezetten születésnapi ajándék, amikor meghallom azt a kérdést, amit valójában nem akarok hallani, és amire képtelen vagyok rávágni azt, amit Dani viszont hallani szeretne. A fenébe is, tudnom kellett volna, mire készül! Persze akkor sem tehettem volna túl sokat ellene. Esetleg lerohanhattam volna az ékszerüzleteket a fényképével, könyörögve, hogy ennek az embernek ne adjanak el eljegyzési gyűrűt. Hárítsanak azzal, hogy épp kimerültek az aranybányák, hogy ez tulajdonképpen egy húsbolt, vagy mit tudom én.  

De utólag már hiába vannak fantasztikus ötleteim a megelőzésre, és csak állok Danival szemben, mint egy rakás szerencsétlenség, és azt kívánom, bárcsak egy tumixgépet kaptam volna.

Ugyanakkor nincs kétségem afelől, hogy egy lúzer vagyok, és megérdemlem, hogy eztán a kutyának se jusson eszébe megkérni a kezemet. Kivéve persze a zöldséges Gyuszit, akinek az a fejlövése, hogy én leszek a felesége, legalábbis azt jósolták neki, hogy az a csinos, fiatal, szőke nő lesz az élete párja, aki rendszeresen megjelenik a boltjában és kizárólag piros színű zöldséget és gyümölcsöt vásárol. Én viszont jóslás nélkül állítom, hogy a Gyuszi színvak.

Daninak egy halk köszönömöt rebegek a boldogító igen helyett, mire ő bevágtat a munkahelyére azzal, hogy egy ügyféllel van megbeszélése.

Hát, ja. Vasárnap van.

Dani szülei kedvesek, barátságosak, és láthatóan eszük ágában sincs hülye kérdésekkel tesztelgetni fiuk újdonsült barátnőjét. Persze azért sikerül belecsúsznom egy kellemetlen firtatásba a megismerkedésünk hogyanjára vonatkozóan. A kérdés teljesen ártatlan, viszont a válasz annál ártalmasabb lehet, már a megítélésem szempontjából. De mielőtt a tényeket elfogadható csomagolásba erőltetném, még gyorsan megküzdök a hirtelen torkomon akadt halszálkával. (Komolyan tiltanám a halételek felszolgálását a szülőkkel való találkozások alkalmával. A tejbegrízt tenném kötelezővé.)

Danival egy házibuliban találkoztunk, nem sokkal azután, hogy szakítottam a Marci nevezetű nagy szerelemmel, így újsütetű szingliként ittam magam kevésbé nőiesre. Szegény nem számított rá, hogy épp egy szerelmi traumás nőt pécézett ki magának, gondolom, ha sejtette volna, inkább a házigazda yorkshire terrierjével próbál szóba elegyedni. Ehelyett kitartóan igyekezett kibogozni mondanivalóm lényegét, és simán bevállalta, hogy hazakísér, sőt az sem riasztotta vissza, hogy csak a lakcímkártyám segítségével tudtam megértetni a taxissal hol is lakom. (Oké, tudom, hogy ciki vagyok, de ti simán ki tudjátok mondani, hogy  Kamermayer Károly tér? És két üveg pezsgő után?)

Nos, a fenti, romantikus történetet végül nem kell megosztanom a szülőkkel, a fulladásos halállal való küzdelem ejti a témát. Azt hiszem, át is gondolnom a szülői meetingek kötelezővé teendő ételsorát.

Olyan ideges vagyok Dani telefonja után, hogy csak a boltból kilépve jut el az agyamig, hogy nyertem. Pedig alapesetben idióta vigyorral távoznék miután végre sikerült legyőznöm azt a villámkezű pénztárosnőt, akivel minden nagyobb bevásárlásomkor megmérkőzöm. Mert az árlehúzó előtt megtorpanó, majd elém repülő sajtokat, péksüteményeket, és szükséges egyebeket ezúttal előbb pakolom be a szatyorba, minthogy kimondaná a fizetendő végösszeget. Szerintem, ha agyamnál lennék, a Fővárosi Nagycirkuszig rohannék e rendkívüli mutatványommal. De a gondolataim nem egy esetleges pályamódosítás, sokkal inkább a pasim, illetve a szülei körül forognak, akikkel nem sokára találkozni fogok. Legalábbis Dani ezt a vérfagyasztó hírt közölte az imént. Oké, lehet, hogy nem jól vagyok összerakva, és a boldogságtól ordítanom kellene, hiszen Dani bemutat a szüleinek, ami ugyebár azt jelenti – legalábbis a női magazinjaim szerint – hogy jövő időben is gondolkodik a kapcsolatunkról. Szóval az ordítás helyett siralmas kis nyöszörgést produkálok. Nem akarok szülőkkel ismerkedni, nem akarok jó benyomást kelteni, de legfőképpen fogalmam sincs, akarok-e közös jövőt Danival. És ha választhatnék az éppen futó megmérettetés projektjeim között, inkább visszamennék a kedvenc pénztárosnőmhöz gyakorolni.

A mai az észhez térésem napja. Úgy döntöttem, beszélek Rolanddal, mert a némaságomból minden lesz, csak gyerek nem. Számba veszem az ő lehetséges és az én biztos érveimet, magamban lejátszok egy teljes kulturált beszélgetést és biztos, ami biztos egy veszekedőset is, ami persze egy baromság, mert ritkán történnek a dolgok úgy, ahogy elgondoljuk. Például százszor elképzeltem már, hogy egyből betolatok két autó közé, de még mindig az ötszöri a csúcs.

Roland nem veszi fel, hiába hívom egész délelőtt, majd délután is. Viszont már nem lehet megállítani, így menetre készen állok az ajtóban, hogy elinduljak és megkeressem, amikor csengetnek. Roland az.

Oké, hogy meleg van, de azért egy szál boxerban ácsorogni az anyámék házának ajtajában barokkos túlzás. A látvány persze nem rossz, egy röpke ideig el is időzik a tekintetem a jól szabott férfi alsóneműn, és csak lassan értelmezem a gatyáján virító feliratot: „Na, csapjunk a húrok közé, Bébi!”.

És az egész annyira hasonlít azokra a béna amerikai filmekre, hogy könnyem hull a nevetéstől.

- Kettőnk közül anyád akart kevésbé gyereket – mondja apám, amikor felvázolom a helyzetemet, mert mégsem költözhetek be az életükbe, anélkül, hogy valamit ne közölnék az okokról. Sokat ismerek a születésem előtti történetek közül, de ez új információ. Így kiderül, hogy anyám egyszerűen félt attól, hogy rossz anya lesz. Rettegett a gondolattól, hogy olyan lesz, mint a nagyanyám, aki valóban nem volt egy pozitív minta, és anyám attól tartott, hogy ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, így a számára ismerős fájdalmakat okozza a gyerekének, de végül szembe nézett a félelmeivel, és a nővérem után engem is bevállalt.

Persze ettől még nem leszek boldogabb, el is megyek süteményért a környék legjobb cukrászdájába, ahol belefutok Laciba, akiről a válásunk óta nem is hallottam. Forgatókönyv íróként dolgozik és van egy három éves fia.

Én meg bezabálok három krémest, miközben a villa lenyelése is megfordul a fejemben.

Jelentkezik Anna, akinek örömmel elsírom a bánatom, és aki rögtön elintéz egy szabad estét a férjénél, hogy beülhessünk valahova némi alkohol társaságában.

Egy barát néha előbb tud a vágyaidról, mint a tulajdon párod, és van, hogy a párod a vágyaid miatt előbb szalad a barátodhoz, mint hozzád: – Átjött hozzánk Roland és azt mondta, hogy ő igenis akar gyereket. És nekem eléggé úgy tűnt, hogy tőled.

Lehet, hogy Anna tulajdonképpen a férjem barátja, nem is az enyém? Nem lehetne, hogy mint rendesen, most is mellém álljon? Aztán lecsillapodok, legalábbis Annát illetően: a házasságommal kapcsolatban ő nem ellenség, hanem drukker, és erre megvannak az indokai; talán sokkal inkább hisz benne, mint én magam.

Tisztában vagyok vele, hogy Roland jól titkoltan szenved attól, hogy még nem volt képes megteremteni számunkra az általa megcélzott egzisztenciát, és valószínűleg még nyomorultabbul érezné magát, ha ezt egy babával is nehezítenénk. Én viszont úgy gondolom, hogy egy gyerek nem pénz vagy karrier kérdése, hanem akarásé. Lényegében. És igenis önzőségnek tartom Roland hozzáállását. Mindenesetre jól elvitatkozunk erről Annával, aki hiába próbál jobb belátásra bírni, hogy adjam fel a durcizást, és beszéljek vele. Mert úgy látszik, a lánykorom helyszínére való visszatérés megbántott és dühödt tinédzserré tesz, aki csak azt hajtogatja, hogy akkor fogok vele beszélni, ha majomnak öltözve ugrál anyámék kertjében, vagy hasonló baromságot tesz, mint azokban a béna amerikai filmekben, amikor a pasi nyilvánosan idiótát csinál magából a nő bocsánatáért.

Jól jönne a baráti vigasz, de ma nem vagyok mazochista hangulatban, így a kisgyermekes Anna nem jöhet szóba. Anyámék jutnak még eszembe. Nem sok kedvem van előadni nekik a házasságom dilemmáját. Meggyőződésem, hogy a szüleimet kiakasztották a választásaim, ha nem is adtak ennek hangot. Imádott és nyilvánvalóan többre érdemes lánykájuk simán és egymás után belefutott az ország két legnagyobb lúzerébe. Persze Laci után felcsillanni látták a reményt, hogy másodjára egy nagyreményű fiatalembert választok, az én olvasatomban egy öltönyös ki-ha-én-nem menedzser majmot, aki néhány év alatt összekalapálja a házat, autót, nyaralót, csinál egy gyereket nekem, egyet meg a szeretőjének, és boldogan élünk, míg el nem válunk. De pechükre nekem Roland kellett, aki egyébként hamar megtörte a szüleim kezdeti ellenállását, ami nem meglepő, mert nehéz őt nem szeretni.
Becsöngetek, apám nyit ajtót, beenged, és tényleg hálás vagyok, amiért nem nyomulnak rám a kérdéseikkel. Bevackolom magam a régi szobámba a plüss állatkák és a lányregények közé, ahol tinédzserként az életemet tervezgettem, és úgy néz ki, most is ezt fogom tenni.

- Gyereket akarok – közlöm idén már negyedszer Rolanddal, aki épp valamit babrál az elektromos kütyüivel. – De ezt már megbeszéltük, Bébi… - mondja kisvártatva és az arcomat fürkészi, amin minden bizonnyal kezdenek kiütközni a harag jelei. Mert nem egy hülye amerikai filmben vagyunk, hogy bébizzen itt nekem, nem vagyok bébi, viszont mindennél jobban szeretnék egyet, csak ez valahogy nem megy át azon a megátalkodott zenész agyán! És nem, nem beszéltünk meg semmit, mindig ejti a témát valami kifogással. Legutóbb például azzal, hogy van egy tuti lehetőség, állandó fellépésre szerződnének egy jól menő pubban, és akkor éjszaka dolgozna, nappal meg aludna, és alig tudna velünk lenni, pedig szeretne, blablabla. Össze is kaptunk rendesen, hiába vállaltam volna be mindent, éppen csak az önmegtermékenyítést nem ajánlottam fel, de ő hajthatatlan maradt, hogy még várjunk, amíg beindulnak a dolgai. De még meddig várjak, könyörgöm? Ez az egyetlen dolog, amit momentán igazán szeretnék, és vele közösen, neki viszont úgy látszik, csak a gitárjára van szüksége. Hát akkor dugja fel magának.

A múltkori vita emlékei annyira felkavarnak, hogy bele sem fogok egy leendőbe. Összekapkodok néhány cuccot és az ajtó felé veszem az irányt, ő meg utánam kiabál, hogy most meg hova megyek.

Gyereket csinálni!......Bébi! – és rácsapom az ajtót.

A hétvégét megint egyedül töltöm, pontosabban Roland nélkül, ami mondjuk sokévnyi sülve-főve együttlét után akár üdítő is lehet, de nálunk nincs se sütés, se főzés, közösen meg pláne nincs, és már tele van a hátizsákom a magányos estékkel és hétvégékkel. Lacival ellentétben Roland nem iszik (sokat), és nem nőzik (mert remélem, hosszú életre vágyik), és nem is ír, viszont zenél, ami a kettejük közti gyenge hasonlóság egyik mutatója, egyben jelzése a művészlelkekhez való vonzódásomnak. Magyarázattal nem szolgálhatok a miértről, pedig gondolkodtam már róla, mert időm az aztán van a gondolkodásra. Szóval Rolandnak két dolog bizonyítottan fontos: a basszusgitárja és a bandája, és csak néha sikerül ezt a duót trióvá bővítenem. Az enyém a biztonságos kis háttér szerep, ami kétségtelenül értéket képvisel, de boldogságforrásnak nem hazudnám. Van, hogy elmegyek a koncertjeikre, és nem mondom, hogy nem fogott már meg egy-egy ilyen este, de életstílusommá nem válik, ezt gömb nélkül is megjósolhatom.

Jobb híján a barátnőmnél vészelem át a hétvégét, vele, a férjével, és a tündéri egy éves kislányukkal. Anna régi barátság, életünk minden jelentős döntés előkészítésénél és fontos történésénél ott voltunk egymásnak. Oké, a szex is fontos történés, de nyugi, azt kihagytuk. Ám nagyon úgy tűnik, hogy az ő döntései jobbak voltak, legalábbis a pasikat illetően.

Az első férjemet egy nyelvtanfolyamon ismertem meg, nem sokkal a főiskola után. Laci nem a nyelvtudás, hanem a pénz miatt járt oda, úgy értem a nyelviskolában dolgozott telefonos kisegítőként, míg ki nem rúgták a megbízhatatlansága miatt. De akkora mi már együtt jártunk. Megbabonázott a bohémsága, a lazasága, a könnyedség, ahogy az életet élte, ami szöges ellentétben állt az én céltudatos és stratégiailag megtervezett életvitelemmel, és nem bántam, hogy ezt is felülírja a szerelem. Híres írónak készült, de rövid együttlétünk alatt, amiből kábé egy évet voltunk házasok, három különböző könyv megírásába fogott bele, ha jól emlékszem háromszor nagyjából két fejezet erejéig jutva. Ráadásul, amit írt az annyira elvont volt, hogy inkább értelmezhetetlen, így nagy valószínűséggel sikertelenségre ítélt. Ezt persze meg nem értett zseniként élte meg, vigaszt a jelentős mennyiségű alkohol, alkalmanként pedig a főbérlőnk lánya jelentett számára, amíg fel nem figyeltem a fekete göndör hajszálakra az ágyunkban, ami, akárhogy is, de az én egyenes és szőke hajzatomtól jelentős mértékben elütött. Laci persze magyarázkodott, de az legalább annyira volt értelmezhetetlen, mint az írásai, amiket vele együtt hajítottam ki.

Abból, hogy volt egy első férjem, logikusan következik, hogy második is volt. Vagy van. Még egy darabig.

Tomi nem volt a pakliban. Az uszodában ismertem meg. Úszás közben véletlenül orrba gyűrtem, amitől eleredt a vére, én persze frászt kaptam és bocsánatkérésként meghívtam egy kávéra. (Oké, vérző orral is jó pasi volt, és tudnom kellett, szeret-e velem kávézni. Szeretett, és nem csak kávézni.) Szórakoztató volt és igen aktív, amikor épp nem Prágában kellett üzletelnie, velem volt és folyton mentünk valahová, színház, mozi, koncert, wellness, ami belefért. Amikor meg nem volt itthon, örömmel foglalkoztam magammal és a barátaimmal és teljesen kielégített ez a kétéltűség. 

Aztán előkerült Zoli, akit faképnél hagyott a barátnője egy jó kiállású szépfiúért. Szegényt eléggé megviselték a történtek, ráadásul a pasi, aki nyúlta a barátnőjét, Zoli cégének új sales menedzsere volt, ami még kínosabb lehetett. Tomi épp Prágában jeleskedett így nem láttam akadályát, hogy baráti meghallgatásra invitáljam a volt férjemet. Nem volt harag köztünk, igazán korrekt válást tudtunk magunk mögött, én pedig úgy gondolom, ha nincsenek már tüskék, simán belefér, hogy némi vigaszt nyújts az exednek. Gondolom a nagyvonalúságom ilyetén megnyilvánulásában közrejátszott az is, hogy jómagam kiegyensúlyozott, mondhatni tökéletes kapcsolatot tudtam magaménak, így igazán nem esett nehezemre támaszt nyújtani egy támasznélkülinek.

Zoli eléggé le volt amortizálva, nyúzottan és megviselten huppant a kanapémra, és már nyúlt is a polcon díszelgő, Tomiról készült fényképért. – Vele járok – világosítottam fel kéretlenül, de ő egyre csak a fotót bámulta és csak nehezen nyögte ki: - Ismerem. Ő az új sales menedzserünk….Iszunk egy pohár bort?

Egy válás és két erőletett menetben lezavart kapcsolat után megtorpantam volna, de nem hagyták. Mert az igazán jó barátokból nem hiányozhat a kerítői képesség, és nekem igazán jó barátaim vannak. Klári az egyik, aki nem sokat teketóriázott, rövid úton leszervezett egy találkozót számomra egy ismerőse ismerősével. Alapesetben a víz kiver az ilyen szervezett szituációktól, ha már a bőrömről van szó, legalább azt hadd döntsem el én, milyen vásárra vonszolom el. De a barátnőim komoly kampányba kezdtek, órákig noszogattak és a habozásomra végső érvként most is feltették a „mi bajod lehet?” kérdést, amire ezúttal is beleegyező vállrándítással feleltem, a bajok felsorakoztatása helyett.

Amint megláttam a rám várakozó pasit, tudtam, hogy Klári az én kezemtől fog meghalni, ahogy azt is, hogy itt aztán nem lesz kémia a részemről. Tényleg hiszem, hogy nem minden a külső, de ez a fazon konkrétan egy ogre volt. Ráadásul állandóan az orrát fújta (szerintem két napja ugyanabba a papírzsepibe), így alig értettem mit mond, pedig amit meg tudtam fejteni az érdekes volt. Igaz a munkájával kapcsolatos témától nem lehetett eltéríteni, ha elvétve másról is beszélt, azt meg pont nem értettem. Húzódozva bár, de végül megadtam neki a telefonszámomat, így néhány óra múlva kaptam is az sms-t, hogy nagyon jót beszélgettünk, és szívesen folytatná ezt a beszélgetést, ha én is úgy gondolom.

Na, ezért nem kell vállat vonogatni.

Gergő hat évvel volt fiatalabb nálam, ami hosszadalmas vacillálást váltott ki belőlem, mielőtt igent mondtam az első randira, és utána is a korkülönbségünkkel kapcsolatos állandó problémázással igyekeztem tönkre vágni a kezdődő kapcsolatunkat, sikertelenül. Cseppet sem izgatta mit szólnak mások, nem kattogott a jövőn, a mának élt, így előbb-utóbb úgy éreztem, nem is olyan rossz egy náladnál fiatalabbal járni. Bár fárasztó volt a „mindig topon kell lenni” kényszerem, ami megakadályozta, hogy smink nélkül és kinyúlt tréning gatyában mászkáljak, mint Zoli idejében, de Gergő rajongása, nem kevésbé az ágyban nyújtott teljesítménye lenyűgözött. A barátai is elfogadtak és tényleg jó fejek voltak, ellentétben a mamájával, aki nem volt az. Már az első találkozásnál kiborított, amikor valami fogorvosi témához kapcsolódóan megkérdezte, hogy nekem valódiak-e a fogaim. Persze nem zárom ki, hogy egy protkó ragasztó reklámfilm szereplőjére emlékeztettem, én inkább rosszindulatot éreztem a kérdésében, úgyhogy nem is ettem a mogyorós sütijéből, nehogy ott hagyjam a fogamat. A mamit leszámítva Gergő tényleg édes volt és aranyos, és jelentős lökést adott az egómnak a vele eltöltött időszak, mégis hiányzott valami. Egészen pontosan a férfi. Az, aki nyilvánvalóan majd lesz egyszer. De ezt valahogy nem volt türelmem kivárni, így könnyes búcsút vettünk egymástól. Bizonyára a mamája is nagyon sajnálta a szakításunkat, mert küldött egy sajnálkozó e-mailt, amihez nem felejtett el meghívót csatolni egy Alkonyat elnevezésű klubhoz.

A kihívások hajkurászása elégedettséggel töltött el, a barátnőimet viszont aggodalommal. Egy idő után elkezdték rágni a fülemet, hogy kezdjek el ismerkedni, mielőtt megrendelésre is vállalok bútorszerelést. A legkevésbé álltam készen a pasizásra, de bizonyos kérdésekben a barátok igazán meggyőzőek tudnak lenni, ami esetemben egy jó kis ámokfutást eredményezett. Az első pasit a munkahelyemen (hol máshol?) néztem ki magamnak. Nem volt egy Pitt, de rendes pasi benyomását keltette. Gondolom az elmúlt hónapok „képes vagyok bármire, akár egy férfi” érzése működött, amikor nem éppen nőiesen, viszont annál világosabban tudattam vele, hogy tetszik nekem, és egész egyszerűen felszedtem. Nem árult zsákbamacskát, elmondta, hogy barátnője van, ami után már nem voltam kíváncsi arra, hogy akkor mit is keres az ágyamban. Néhány hónapig tartott a dolog, én belezúgtam, ő meg jól érezte magát. Én azt hittem, el tudom csábítani a barátnőjétől, ő meg nem tudom, mit hitt. Persze az is lehet, hogy előbb-utóbb sikerült volna, talán ha legalább olyan kitartó vagyok, mint egy IKEA konyhabútor összeszerelésben. De nem volt jó a szerelési rajz, ráadásul néhány fontos elem is hiányzott ahhoz, hogy egy teljes egészet összerakhassunk. Végül meguntam a csiki-csukit és neki szegeztem a kérdést: esélyes vagyok-e a győzelemre, amire őszinte és egyértelmű nemmel felelt. Én meg egy elbocsátó szép üzenettel. Sms-ben. Ahogy illik.

Persze, hogy fájt, de nem halálosan és végletesen, hanem tompán és túlélhetően. Fájt, mert elvették tőlem azt, ami az enyém, de amit már nem akartam igazán. És nagyon is felizgatott annak lehetősége, hogy megmutathatom, mit tudok egyedül, és persze a kérdés, hogy sikeres ugrásaim lesznek-e védőháló nélkül. Gondolom, Freud mélyreható magyarázattal szolgálna, hogy Zoli költözését követően miért épp a szerelés-összerakás alapesetben férfiak számára ideális feladatait céloztam meg. Egy méretes térelválasztó polc megvételével indult a dolog, amit egy teljes napig raktam össze. Izomlázzal, a csavarhúzótól vízhólyagokkal a tenyeremen, de összeraktam azt a dögöt. És ezt követően csak és kizárólag lapraszerelt bútorokra és lakás kiegészítőkre specializálódtam, egy bútorüzem megirigyelte volna a barkácskészletemet, az aktivitásomat pedig törzsvásárlói kedvezménnyel jutalmazták az OBI-ban. Oké, nem minden akcióm volt tökéletes, az ágyam fölé felfúrt polc például a fejemen landolt egy reggelen, egy zárcserém után pedig a wc-ben rekedtem, és csak a barátnőim véletlen ottléte mentett meg attól, hogy sikerrel pályázzak egy szerepre A múmia visszatér remake-jében. Mindent egybevetve jó mulatság, férfimunka volt. Leszámítva a bankszámlám teljes kimerítését.

- Iszunk egy pohár bort? - invitálás a férjem részéről a szokásos pénteki esti programunkra, hogy kibeszéljük a hét történéseit vagy bármit, ami fontos számunkra. Szeretem ezeket a beszélgetéseket, méregtelenítenek és erősítenek. És valahol büszke is vagyok. Tudom, hogy sok feleség a fél karját odaadná egy olyan pasiért, akivel sokéves férjként is lehet rendszeresen és mélyrehatóan világot váltani. És persze szeretem a férjemet. Oké, a szerelem nyolc év után már a múlté, de kötődök hozzá. Mint egy nagyon jó és okos baráthoz. Lehet, hogy ez nem hangzik túl soknak, de nem is kevés. A kérdés, hogy elegendő-e? Régóta gondolkodom ezen, illetve egész pontosan tudom, hogy mióta. Egy céges partin az egyik kollégám, miután elég bátorrá itta magát, ezerrel nyomulni kezdett, és verbálisan pakolta elém az égről a csillagokat. És tette ezt a következő hetekben immár józanul is, így kicsit elhittem, hogy valóban akar, bár nekem ez akkor és ott nem volt elegendő. Viszont jól esett, és elgondolkoztatott. Afelől nem volt kétségem, hogy Zoli, a férjem az én emberem, úgy értem, azok közé tartozik, akikért az életed végén is hálát adhatsz majd. A kétségem szimpla gyarlóságból fakadt, azaz amikor nem becsülöd meg azt, ami van, és felteszed a kérdést magadnak: valóban a jelenlegi és egyetlen férfi mellett kell leélnem az életem? És elkezdesz másra vágyni, bár nem tudod megfogalmazni, mire is pontosan, ami esetemben csak növelte a változtatás szándéka melletti és Zoli elleni érvek számát. Éreztem, hogy mindez az ő számára is nyilvánvaló, és tulajdonképpen nem lepett meg, sőt morbid nyugalommal fogadtam, amikor a péntek esti beszélgetésünk, egyben közös életünk fordulópontjaként bejelentette, hogy van valakije.

Az idiótaságomon keseregve, és szabadulásom lehetőségeit latolgatva ücsörgök börtönömben. Itt ez a böhöm társasház, egy méretes garázzsal, amit soha senki nem használ?

A gondolataim teljesen lefoglalnak, nem beszélve arról a súlyosbító körülményről, hogy perceken belül bepisilek, így az utolsó pillanatban fogom csak fel, hogy a szemembe világító fényszóró egyet jelent a nyitott garázsajtóval. Ráugrok a gázpedálra és hazahajtok.

Kibontok egy üveg bort és hosszas tépelődés eredményeként fájó elhatározásra jutok. Andrással befejezem, nem hívom, nem keresem többé, és főként nem csinálok magamból még nagyobb hülyét eszelős meglepetés akciókkal. Minél többet gondolkodom rajta, annál bizonyosabbnak tűnik, hogy ő ezt az egészet nem gondolja komolyan. Nem mondom, hogy hazudott, vagy játszott, amikor azt mondta, hogy rendet tett az érzelmei között és szeretne új lappal indulni. Egyszerűen tehetségtelen a takarításhoz.

Reggel az ajtómban András áll és vigyorog, mint a vadkörte:

-          Kati néni mesélte, hogy egy órát ácsorogtál az ajtóm előtt. Gondoltam inkább adok neked egy lakáskulcsot…

A harmadik hét elején úgy döntök, hogy kezembe veszem a dolgot. Elég volt a telefonbeszélgetések és sms-ek által fenntartott kommunikációból, ami lényegében arról szól, hogy én célozgatok, hogy mikor találkozunk már végre, ő pedig kézzelfogható válasz nélkül hagy. Tehetetlenségemben már az eseteleges szakítási szándékáról is kérdezősködöm, amit vehemensen tagad, és amivel még inkább összekuszálja a megfejtésre vonatkozó ötleteimet.  Belátom, nem túl eredeti, de úgy határozok, hogy elmegyek a lakására és végre személyesen tisztázom vele, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet.

Túl sokszor nem jártam a kicsi, ám minőségi garzonjában, legtöbbször az én kétszobás lakásom volt az origó. Határozott elképzelésem ugyan nincs, de mielőtt elindulok, magamhoz veszem a mélygarázst nyitó távirányítót, amit a múltkor nálam felejtett. (Vihetném a fogkeféjét is, csak nincs benne elem.) Úgy tudom, általában nem használja a mélygarázst, nekem viszont nincs kedvem órákig szabad parkolóért körözni, így beparkolok a helyére, majd felviharzok a harmadikra, és rátenyerelek a csengőre. Semmi. Egy órát ácsorgok az ajtaja előtt, miközben zavaros magyarázatot adok a szomszédban lakó néninek, aki barátságosan, ám annál kitartóbban próbálja megtudni miért is ácsorgok ott. Végül feladom és visszaülök a kocsimba. Egy pillanat múlva jeges pánik lesz úrrá rajtam: hiába nyomkodom a távirányítót, a garázsajtó meg sem moccan. Egy darabig idegesen morzézok rajta, amikor rájövök, hogy valószínűleg lemerült az elem ebben a rohadt ketyerében. Ennyi erővel akár a fogkefét is magammal hozhattam volna.

A legtökéletesebb fürdőruhához a legtökéletesebb nyaralást is megkaptam. A szívem szakadt meg, amikor elhagytuk itáliai szerelmi fészkünket, és egy olyan életet, amit nagyon is el tudnék képzelni, akár a végtelenségig. Pontosabban a szorosabb együttlétre, konkrétan az együttélésre gondolok, amiben részem volt a nyaralás alatt, és amit a hazai hétköznapokon is el tudnék viselni Andrással. (Momentán annyira be vagyok gőzölve, hogy egy sufniban is.) Persze eszem ágában sincs előhozakodni ezzel, ki tudja, mit váltana ki belőle, lehet, hogy a felvetésemre ezúttal az amazonasi őserdőig szaladna, anakondát kergetni. Nem kell hangoztatnia, így is egyértelmű, hogy a szabadságvágya nagyjából mindent felülír. Ez pedig azt jelenti, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy az együttélésnek aposztrofált kötöttséget komfortosnak érezze. Még ha egy olyan értelmes, megértő és helyes nőről is van szó, mint amilyen én vagyok. (Azaz ilyennek érzem magam mellette.) Szóval mélyen magamban tartom ez irányú vágyaimat és egyelőre várom a csodát, hátha benne is megmoccan valami és kisvártatva zöld jelzést kap ennek kifejeződése.

A nyaralás íze napokig kitart, és csak lassan eszmélek. Idestova két hete nem találkoztunk. András ugyan hihető magyarázatokkal szolgál, mégsem tudja tompítani egyre erősödő kételyemet. Lehet, hogy a sufniról szóló volt az utolsó illúzióm vele kapcsolatban?

Imádom Olaszországot. Igaz, momentán a Déli-sarkvidékért is rajonganék, csak Andrással mehessek, kettesben. A hirtelen jött tíznapos itáliai körutazás terve felvillanyoz, a romantika fuvallata a forgószél erejével kap el, és gondolatban már koktélt kortyolgatunk a tengerparton, amikor belém csap egy fontos, ám kelletlen elintéznivaló. Fürdőruhát kell vásárolnom, amit utálok. A melleim kicsik, a fenekem meg…. az nem kicsi, ezért engem és a szerencsétlen napra ébredt eladókat is megviseli, mire megtalálom a megfelelő darabot.

A sikertelenség terhével, és egy Xanax bevételének gondolatával lépek immár a tizedik üzletbe. A semmiből pattan elém egy minimanó, hogy miben segíthet, miközben rám villant egy olyan fogsort, amit egy ló megirigyelne, és amit három darab fekete kövecske ékít. A mákzabáló felsorakoztatja a legújabb kollekció minden darabját, amint kinyögöm, hogy fürdőruhát szeretnék. (Ez egy fürdőruha szaküzlet, nem tudom mit is kérhetnék még, nyugtatót nyilván nem árulnak.) – Hányas a méreted? – kérdi, majd választ sem várva megjegyzi: - Aha, látom…elég pici a cici, viszont alsóból nagyobb kell.

És ekkor elszakad a cérna: – Nos, tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egy Halle Berry, de fürdőruhát kell vennem, mert egy iszonyat jó pasival megyek nyaralni Olaszországba, aki bolondul a kiscici-nagykufferért!

A boltban minden szempár felváltva kezdi méregetni említett testrészeimet, és két perc alatt megkapom életem legtökéletesebb fürdőruháját.

András egy hónap alatt visszaaraszolt az életembe. Ezúttal sem bútoroztunk össze, de együtt vagyunk. Az anyám persze kiakadt, és a barátnőm sem kímélt: - Nem te hajtogattad, hogy nem lehet mindig mindent a szerelemmel magyarázni? Valóban ez volt a legfőbb érvem, amikor Bélát, a pasiját visszafogadta, miután kiderült, hogy az megcsalta. Béla egy röpke felfedező utat tett a szomszédasszonya ágyában, ahol a férj épp nem volt felfedezhető. Aztán töredelmes vallomást tett, amitől végképp a falra másztam: a görénységet még a beismeréssel is tetézi, csakhogy feloldozáshoz juttassa mardosó bűntudatát. Persze kifejeztem hitetlenségemet a kapcsolatuk jövőjét illetően, de természetszerűleg elfogadtam a barátnőm döntését, aki átlátszó mentségeket produkálva igyekezett tisztára mosni párját. Bár köztünk szólva, ehhez öt liter hypo is kevés lett volna. Néhány hetes bűnbánás után, ha nem is szent, de viszonylagos béke volt Andi és Béla között.

És igen, mások játszmáját rendkívüli tehetséggel menedzselem, de ha főszerepet kapok, minden rendezői instrukciót figyelmen kívül hagyva improvizálok. Értem én szeretteim rosszallását és károgását, veszélyes vizekre eveztem, amikor visszafogadtam a „tengerészt”, de képtelen voltam szélnek ereszteni. Mert vonzott. A személyén túl különösen annak lehetősége, hogy újrahasznosítható a kapcsolatunk. Hiszen azt állította, hogy túl van a nagytakarításon, rendet vágott az érzései között, aminek eredményeként a velem kapcsolatosak lényegesen átrendeződtek benne: a peremről a középpontba kerültek.

Hát kipucolom a kísértő rosszat és helyet csinálok a jónak, azaz kézbe veszem a söprűt, ahelyett, hogy felülnék rá.

András pillanatok alatt az asztalunknál termett és elkezdte ütemesen csapkodni a hátamat, hogy meg ne fulladjak. Mire szóhoz jutottam a barátnőm felpattant és közölte, hogy beszélgessünk csak nyugodtan, mert ő visszamegy, és mégiscsak megveszi azt a kék felsőt, aminek az árán félórája még együtt sírtunk. Megérdemelt egy gyilkos pillantást, amiért magamra hagy Andrással. A következőt akkor kapja, ha tényleg megveszi azt a felsőt.

A beszélgetés nehezen indult, neki kínos volt, nekem meg kelletlen. Mi fenét mondjak annak a pasinak, akivel bár rövid ideig, de masszívan együtt jártam, és aki fogta magát és elhajózott azzal, hogy képtelen most az elköteleződésre és muszáj rendbe tennie az érzéseit?

Mindenesetre jó nagy kupi lehetett, ha egy évig tartott a rendcsinálás. Már ha sikerült.

Végül összeszedtük magunkat és elkezdtünk úgy viselkedni, mint régi ismerősök, akik már jó ideje nem találkoztak. Bejárta a fél világot, olyan helyeket említett, amelyekről még nem is halottam, tele volt élményekkel. Amikor rám került a sor, próbáltam a magam szürke kis történéseibe színt vinni, de feleslegesen erőlködtem: valójában baromi unalmas és színtelen volt az elmúlt időszakom. Megspékelve azokkal a nyomasztó és válasz nélkül maradt kérdésekkel, amelyek a kapcsolatunk sikertelenségét célozták. Na, azok adták a sötét árnyalatát a szürkének.

Fél óráig bírtam, akkor felálltam az asztaltól, hogy megyek, mert rettenetesen fontos dolgokat kell még elintéznem. Az este legfontosabb dolga este 10 körül el is érkezett: akkor zabáltam be a nagynéném által küldött parasztkolbászt.

Méretes szelet túró torta, giga fagyi, fojtásnak vaskos tábla étcsoki. Hálátlan testemnek ma jó napja van, megkapja, amit kér, mivel gazdája feledve és borítva az életen át tartó fogyókúrás játszma szabályait, ritkán tanúsított engedményt tesz. Este 10 felé még arra a tiltólistás parasztkolbászra is rábukok, amelyet - vidéki nagynéném szokásos szeretetcsomagjának értékes, ám kísértő darabjaként - komoly lelkiismeret furdalással szoktam elajándékozni.

Sorozatosan elkövetett szabályszegésemet nem kíséri önvád és a bevitt kalóriabombák miatt büntetést sem helyezek kilátásba. A nőket célzó okosság betonbiztos indokot szolgáltat: szerelmi bánatra gyógyír a zabálás. Azaz jó kövér leszek, viszont a repkedni fogok a boldogságtól. Gondolom, emelődaru segítségével.

Esetemben a szerelem és a bánat sem mai keletű, legalábbis így hittem, amíg ma délután egy nem várt találkozás fel nem kavarta a langyos kis érzelmi állóvizemet.

A vásárló körúttól fizikailag és anyagilag megviselten hullottunk be a barátnőmmel a pláza egyik kávézójába. A legszívesebben álomba dőltem volna a kanapészerű alkalmatosságon, ehelyett bambultam a jövés-menést, és időnként a számhoz emeltem a kávés csészét, momentán ennél többre nem futotta. Jó, nyeltem is néha. Az utolsót félre, mert megláttam a tőlünk két méterre sétálgató pasit. Az utat tévesztő folyadék fulladozó köhögést és kíváncsiskodó pillantásokat generált. Persze az övét is.

Közel egy éve láttuk egymást utoljára. Munkát vállalt egy luxus óceánjárón, csomagolt és ment egyik pillanatról a másikra. Kiszámíthatatlan volt és spontán. És ezt is nagyon szerettem benne.

A vitákkal és könnyekkel zsúfolt estére, akárcsak a kapcsolatunkra, Ákos költözése tesz pontot. A pofon megérdemelt, de azért padlóra küld, ami úgy tűnik, lassan természetes közegem lesz, hacsak nem szerzek magamnak egy ennél magasabb szintű életteret. Egyből nem fog menni, de lépésenként is megteszi.

Hétfőn az irodában Dóri kötelességének érzi, hogy vigasztaljon, de nem titkolom, hogy nem kérek belőle, így rövidesen feladja. Nem úgy a főnököm, aki egy viszonylag hosszú nyugalmi időszak után, de ismét számon kér. Persze a szokásos módon és stílusban.

Rögtön utána Bence jelenik meg az ajtóban, persze a szokásos mosollyal, és a szokásos kérdéssel: - Feljössz ma délután?

Én viszont szakítva a hagyományokkal, a szokásostól eltérő választ adom: – Nem, nem megyek fel ma délután. És holnap sem, és azután sem. Felmondok. Neked is. Ne haragudj.

A kocsimba pattanva már majdnem a gázt taposom, amikor kiszúrom az ablaktörlő mögé csúsztatott cetlit. Egy névjegykártya. Pillantásom az összezúzott lámpabúrára csusszan, a sajátos deja vu érzés mosolyra késztet. Hát megint egy tökéletes nap.

Kitartó lelkiismeret-furdalás, váltakozó eufória és letargia, endorfin és adrenalin hormoncsapások. Az elmúlt hetek termése. Vetettem, neveltem, és betakarítom munkám gyümölcsét, ami hol édes, hol meg keserű. Attól függően, éppen mi kerekedik felül: a lelkesítő szenvedély Bencével, vagy a kétséget kizáró ragaszkodás Ákoshoz. Küzdőfeleim felváltva győznek le, és hagynak padlón.

Közben szó sincs arról, hogy Bencével valamely normális kapcsolat lehetősége körvonalazódna. Az idő múlásával egyre inkább úgy érzem, hogy neki tökéletesen megfelel az, ami van. A titkolózás, a hazudozás, a néhány órás együttlétek, a szabadsága a kötöttségemmel szemben. Én pedig néma bénultságban és cselekvőképtelenségben rejtőzködöm, komoly sansszal arra, hogy az életemet más fogja megoldani helyettem.

Erre nem is kell túl sokat várnom, mert egyik nap Ákos azzal a bejelentéssel fogad, hogy nem megy Londonba. Viszont velem sem marad tovább.

Döntései nem egyidejűek, az okok viszont azonosak: miattam nem akart külföldre menni és miattam költözik most el.

Rájött, hogy nem lenne képes a távkapcsolatra. Majd arra is, hogy van valakim mellette. 

Reggel magamra kapom a ruháimat és hang nélkül elviharzok a még alvó Bence mellől, majd csaknem betöröm a Dórival közös szobánk ajtaját. Kedvenc kolléganőm tíz perccel később érkezik, nyomorultul néz ki, és így is érzi magát. Ő is tagja volt a liftbe szorult kis csapatnak, és részese a reggelig tartó ünneplésnek, amit szabadulásuk okán csaptak. Hazafelé bekönyörgöm magam egy másik kolléga autójába. Inkább órákig horgászélményeket hallgatok, csak Bencével ne kelljen egy légtérben lennem.

Amikor hazaérek, Ákos olyan örömmel ölel át, mintha több hónapos, veszedelmes expedícióról tértem volna vissza. Kínosan figyelmes, körbeugrál, felajánlja, hogy elvisz vacsorázni, hogy végre kettesben legyünk, hogy beszélgessünk. Nem mondja, de sejtem, hogy beszélgetésünk központi témája a londoni munkaajánlata lenne, engem viszont egy olyan téma foglal le, amit momentán képtelen lennék vele megosztani. Fáradtságra hivatkozva hárítok, miközben hányni tudnék magamtól.  

Az este nagy részét a fürdőkádban töltöm, kiázott bőröm akár egy aszott földönkívülié, ha tovább maradok szerintem világítani is fogok. Vörösen, mert egy ribanc vagyok.

Már induláskor Bence autójában találom magam. Pillanatnyilag kideríthetetlen, hogy kinek a keze van az utazásszervezésben, de tartok tőle, hogy Dórié, aki betuszkol az anyósülésre és olyan vigyort villant rám, mint egy friss sikerdíjas kerítőnő. Szerintem az jár a fejében, ami bevallom, az enyémben is megfordult. A miénkhez is hasonló csapatépítő tréningek egyik célja a munkatársi viszonyok erősödése, de láttuk már olyan hozadékát is, amikor az utóbbi jelzős szerkezet szexuális, szerelmi viszonnyá módosult.

Bence egész nap rám se hederít, sőt mintha kifejezetten kerülne. Tudom, hogy pofátlanság, de némiképp megnyugtat, hogy a női nem többi tagjaival is ezt teszi.

A tréning zsúfolt és kimerítő. A végére a pontot a szálloda bárjában igyekszik feltenni a keménymag. Hajnal körül indulunk a szobáinkba, én a harmadikra gyalog. Egy illuminált majom kódfejtésre használta a lift gombjait, mire az elakadt két szint között. Ahogy én is, amikor az utánam gyalogló Bence egyszerűen elkap az egyik kanyarban. Esélyem sincs, a központi vezérlőmbe súlyos zavar áll be, az érzékiség villanásnyi idő alatt söpri félre a racionalitást. Hatalma alatt megtörök és hagyom, hogy magával ragadjon.

Fék nélkül. A szobájába. Az ágyába.