Basszus. A +1-es verzióm jött be. De előtte Peti verzióját is végig kellett hallgatnom. Arról, hogy mi vitte a hosszú combú kollegina ágyáig (merthogy nem a lába és más, fontos testrésze), hogy az elején jó volt, de aztán kiderült, micsoda őrületes különbségek vannak köztük…

A síelésre mondott boldogító igenemet ünneplem a törzshelyünkön. A sítúrára induló társaság vegyes, köztük az egyik ismerősöm unokabátyjával, aki igazán figyelemre méltó. Lenne. Ha momentán képes lennék az ellenkező nem bármely tagjának közeledését normálisan…

Oké, legyen. Elmegyek síelni. És igenis ez egy különleges elhatározás részemről. Még nem álltam sílécen (állni valószínűleg most sem sokat fogok), továbbá be kell vallanom, soha nem is villanyozott fel, hogy Michelin-babának öltözve essek-keljek a mínuszokban. No persze…

Reggel a főnököm telefonál, hogy ő zárja a kiállítást, délre itt van, úgyhogy az esti géppel jöhetek haza. A tervezettnél két nappal korábban. El sem hiszem, hogy ilyen szerencsém van a szerencsétlenségben, nem is szólok Balázsnak, inkább meglepem az gerlepárt. Merthogy száz…

A kinti kollégák jó fejek, a város lenyűgöz, a munka is oké, de már a megérkezésem óta számolom a perceket visszafelé. Balázzsal neten tartjuk a kapcsolatot, és néha telefonon is beszélünk. Az estéket olykor Vikivel tölti, ami kezdetben inkább megnyugtat, de aztán belém…

Nem tudom hányadika van, a hónapot is csak ráérzésre, mert amióta együtt vagyunk Balázzsal, a boldogságom kilőtte az időszámítást. Meg számtalan dolgot, amikre szingliként komoly figyelmet fordítottam, de most totál háttérbe szorultak. Az agyamat elborítja a dopamin, így sorra…

Valahogy nem hiszek a „na majd én bemutatlak valakinek” szituk sikerében, és nem értem, Viki mitől olyan biztos abban, hogy a barátja meg én jó párosítás lennénk. A hitetlenségem megerősítést nyer, amikor a találkozó helyszínéül szolgáló pub bejáratánál…