Kábé a huszadik ruhát ráncigálom magamra, és kábé két órája ácsorgok a tükör előtt, de még körülbelül sem tudom, mi a bánatos égben menjek. A barátnőimmel tervezett szombat esti kiruccanás komoly dilemmát okoz ruhaügyileg, ők meg kezdenek türelmet veszteni a kanapémon, hiába hordom nekik a várakozáshoz elengedhetetlen pezsgőmennyiséget.

Nem tagadom, a döntés az esetek többségében képtelen feladatnak tűnik számomra. Oké, azt azért el tudom dönteni, hogy csoki vagy vanília fagyit akarok-e (általában vegyesen, az még ér, nem?). És olyan is van, hogy addig körözök két szabadon maradt parkolóhely között vacillálva, míg végül csak két utcával odébb jut parkoló. És igen, rendszeres problémát okoz, hogy nincs egy rongyom sem.

A lányok végül megunják a tökölésemet, és a döntésemet felgyorsítandó, újabb választás elé állítanak: vagy két percen belül felhúzok valamit, vagy itt hagynak. Hát felhúzom azt, amit elsőre is akartam. Szuper, most már csak a cipő jelent problémát, de azt is pikk-pakk felkapom, amint menekülni kezdenek az ajtó felé.

Alapvetően persze tudom, mi áll az általános döntésképtelenségem hátterében. A dilemma, hogy két alternatíva közül csak egyet választhatok, a másikról pedig le kell mondanom, miközben nem tudhatom, hogy milyen lenne, ha nem így tennék.

Mindezt aktualizálva: ha az egyik pasit választom, soha nem fogom megtudni, milyen lenne a másikkal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.