A síelésre mondott boldogító igenemet ünneplem a törzshelyünkön. A sítúrára induló társaság vegyes, köztük az egyik ismerősöm unokabátyjával, aki igazán figyelemre méltó. Lenne. Ha momentán képes lennék az ellenkező nem bármely tagjának közeledését normálisan fogadni. Ehelyett totálisan leblokkolok. Széles ívben kerülöm a pillantását, és ahányszor csak beszélgetést kezdeményez, egy tőmondatos válasznál többre nem futja. Mindezt bárgyú vigyorral tetézem, és azzal, hogy ijedtemben heves érdeklődést színlelek a mellettem ülő pattanásos, zsíros hajú és köztudottan netfüggő tinédzser iránt (csak akkor veszem észre magam, amikor már az anyukája is szúrós pillantásokkal jelzi, hogy a büntetendő kategória határait súrolom).

Hektoliternyi forralt bortól kókadtan, és saját idiótaságomon kérődzve már az otthonom biztonságában tudom magam, amikor felhív Peti azzal, hogy másnap szeretne velem találkozni.

Mi a fenét akar? (Ezt akár tőle is megkérdezhettem volna, mielőtt igent mondok. De a mai estém így kerek.)

Sorra veszek néhány eshetőséget:

1. Nálam van még valamelyik cucca, és vissza akarja kérni (nem valószínű, lévén ezt telefonon is megtehette volna, másrészt minden nálam maradt holmija a kukában, a lefolyóban, vagy adományként végezte).

2. Elintézetlen ügyünk nincs. Mert jól elintézett.

3. Problémái adódtak az új barátnőjével, és úgy gondolja, nekem kellene kiöntenie a szívét (brrrrrrrr… a gondolatától is kiráz a hideg).

És persze beugrik a +1-es verzió is: mi van akkor, ha vissza akar jönni hozzám?

Nos, ez a gondolat valamire mindenképpen jó. Az elhatározáshoz, miszerint végleg száműzöm az alkoholt az életemből. A konyakos meggy a maximum.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.