Máté felhív, hogy feltétlenül beszélni akar velem. Már tíz perce ücsörgök a megbeszélt helyen, de még sehol senki. A citromtortájuk valami mennyei, kérek egyet, elvégre szükségem van az energiára. A sütit nem sokáig élvezem, ugyanis Máté mellett Dénes is megjelenik az asztalomnál. A nem túl barátságos beszélgetés talán tíz percig tart, ami alatt legalább háromszor leizzadok. Kiderül, hogy amikor Máté nálam vacsorázott, belepillantott az asztalomon heverő könyvbe (ki a fene gondolta, hogy érdeklődik a narancsbőr eltűntetését célzó gyakorlatok iránt?), és naná, hogy Dénes névjegykártyáját használtam könyvjelzőnek, amire ráadásul az egyik randink időpontját is ráfirkantottam, kis szívecskével kombinálva. Persze, hogy felhívta. (Úgy tűnik, rosszul mértem fel az észbeli képességeit. Az enyémekről nem is beszélve.)

Szóval ezt hívják két szék között a pad alá esésnek. Jó nagyot estem. Pofára, ahogy kell. Magam alatt is vagyok rendesen, és ezen nem sokat segít a barátnőim vigasztalása sem. Két hétig nem vagyok hajlandó emberek közé menni. (A kollégáim és a főnököm, sajnos kiesnek e meghatározás alól.)

Szombaton aztán az egész csapat beállít, hogy kimozdítsanak végre az önként vállalt szobafogságból. Hosszasan noszogatnak, hogy menjek velük kicsit lazulni, és még azt is hajlandóak lennének kivárni, amíg eldöntöm, mit vegyek fel.

Végül rábólintok. Biztos kézzel választom ki a megfelelő ruhát és cipőt. Két perc alatt kész vagyok. Dilemma nélkül. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.