Krízis helyzetben a szokásosnál nagyobb szükségem van a barátaimra. És most krízis van. Ők viszont Ausztriában. Síelnek, amíg én a nagyitól kölcsönkért kötőtűtől a partvis nyélig csaknem mindent igyekszek betuszkolni a gipszem alá, hogy enyhítsem a viszkető érzést. Mindez persze csak hab a tortán, a valódi válságot Peti okozza. Tartja magát az ígéretéhez, és tényleg nem hagyja ennyiben. Nagyjából minden kommunikációs csatornát bevet, hogy engem bevehessen (kíváncsian várom, mikor próbálkozik be az óriás plakáttal). Az egész olyan, mint egy romantikus film: a fiú, aki ballépését követően megvilágosodott, a csillagokat is levadászná, ha ezzel visszakaphatná élete újraértelmét. Az újraértelem viszont még ellenáll. A napjaimat a meggyőzésemre irányuló e-mailjei, sms-ei törölgetésével töltöm, lazításként a frissen érkezett virágcsokrait kukázom. És persze vakargatok. A gipszem alatt a bőrömet és a dilemmám megoldását takaró gondolathéjakat. Tisztában vagyok vele, mit tett, tudom, hogy nem megbocsátható, és aki  egyszer megteszi, másodszor is meg fogja, blablabla.

A gond az időzítéssel van. Akárhogy is feszülök, még mindig túl sokat érzek iránta, és ha záros határidőn belül nem adja fel, én fogom feladni. Az ellenállást.

Hacsak valami csoda folytán a barátnőim idő előtt haza nem térnek a síelésből, és vissza nem rángatnak a realitásokba. Ebben reménykedve árgus szemekkel figyelem a híreket, két mondatra várva: „Egyelőre még ismeretlen időjárási jelenség hatására eltűnt a hó a kapruni sípályákról. A műhavat, a híresztelésekkel ellentétben még nem találták fel.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.