Nem tudom hányadika van, a hónapot is csak ráérzésre, mert amióta együtt vagyunk Balázzsal, a boldogságom kilőtte az időszámítást. Meg számtalan dolgot, amikre szingliként komoly figyelmet fordítottam, de most totál háttérbe szorultak. Az agyamat elborítja a dopamin, így sorra csinálom a baklövéseket, persze kizárólag a munkahelyemen. Az még hagyján, hogy az irodában mindenre és mindenkire folyamatosan vigyorgok, mint egy idült hülye, hogy fogalmam sincs arról, mi zajlik körülöttem, de azt már tényleg gáznak érzem, hogy az egyik partnercégnek írt válasz e-mailemben szeretlek-kel búcsúzom. Még jó, hogy nem köszöntem meg az előző éjszakát.

Az értelmem teljes hiányát a főnököm is észleli, és választás elé állít. Most azonnal szüljek egy gyereket annak, aki elvette az eszemet, vagy sürgősen szerezzem vissza. Két napom van erre, aztán indulás Barcelonába, ahol egy kiállítást kell levezényelnem. Két héten át. Erre egyből visszatér az időszámításom, és rögtön ki is borít. Tizennégy nap Balázs nélkül? Az képtelenül hosszú idő. Bepróbálkozom több, ám annál gyengébb kifogással, köztük a tömegiszonyommal, a mediterrán konyha utálatával, hogy nem bírom az utazást repülőn, vonaton, traktoron, hogy a kutyám és a szobanövényeim mélabúba esnek a nélkülözésemtől, a kerti törpémről már nem is beszélve.

Minden hiába, a főnököm hajthatatlan. Egy vödörnyi széntabletta sem segítene.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.