Beletörődve Viki újabb merényletébe, biztos, ami biztos meglátogatom a fodrászomat. Imádom Kittit, jókat lehet vele röhögni meg dumálni és isteni a keze, leszámítva, amikor szerelmi bánata van, ami érthetetlen, ám rendkívüli módon rontja a kézügyességét. És mivel épp az aktuális pasija szemétségén dühöng, mérgében hihetetlen frufrut kreál nekem. Igazán empatikus vagyok, így elfojtok egy elhúzódó visítást, és otthon a tükör előtt próbálok korrigálni. A körömollómmal, amit legszívesebben a tökömbe szúrnék, ha lenne, amikor szembesülök a végeredménnyel. A hajam göndör, ami azt jelenti, hogy a hossza oké, amikor vizesen vágod, ám szárazon métereket ugrik össze. Ezt persze kihagytam a számításból, ergo: a tükörből egy uszkár bámul vissza. A rémülettől újabb ötletem támad, és kisvártatva elindulok parókát venni. Sapkában. Egy óra múlva pedig egy hosszú és vörös hajkoronával térek haza. Kifejezetten tetszem magamnak, bár a szemöldököm kissé sötét ehhez a hajszínhez. Nem is tétovázok, gondolom, egy kis szőkítőporral orvosolható a probléma. Tíz perc és készen is vagyok. Szép lett. Szép narancssárga.

Az idegösszeomlás határát súrolom, amikor megjelenik Viki, mivel indulnunk kéne, hogy bemutasson a még nem tudom kinek. - Veled meg mi történt? – kérdi a barátnőm érdeklődve.

- Semmi. Még átszúrok egy karikát az orromon, és mehetünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.