Tíz napos kihagyással a törzshelyünk megint tőlünk hangos. Végre hazajöttek a barátaim a síelésből és egymás szavába vágva idézik fel az elmúlt napok kalandjait. Kipihentek, felszabadultak, az arcuk napbarnított, és még mindig az én drága barátaim, akik olyan nagyon hiányoztak már.

Peti nincs velem. Semmilyen szempontból. Itt van viszont az a figyelemreméltó pasi, akivel múltkor idióta módon viselkedtem, de akiben mindez láthatóan nem hagyott mély nyomot. Én pedig képes vagyok normálisan fogadni a közeledését, nem blokkolok le, nem kerülöm a pillantását, beszédes vagyok, kedvesen mosolygok, és ijedtemben nem rohanok le kamaszokat (ez momentán nem is lenne lehetséges, mivel úgy látom az anyukák előrelátóan nem hozták magukkal a kisfiukat).

Jólesően nyugtázom az állapotomat. Mert ezúttal valóban léptem egyet.

Nem vissza, hanem előre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.