A karom nem tört el, viszont van egy helyes kis könyökficamom. Hat órát várok a sürgősségin, hogy egy jóképű orvos a helyére pattintsa (higgyétek el, nem volt szempont, hogy jóképű legyen, a hangsúly az orvoson van). Amikor a középkori módszernek tűnő eljárást felveti, én érzéstelenítőért kiáltok, ám gyorsan lehűt: úgy is lehet, de akkor bent kell maradnom a kórházban. Ebből nem kérek. Viszont pontosan tudni akarom, hogy fogja csinálni, mit fogok érezni. (Vajon, miért gondolom, hogy ebben az esetben az időhúzás arányos lehet bármivel is?) Korrekt válaszokat kapok, nem titkolja, hogy fájni fog. Egy két ajtós szekrény fog le (ha már a könyököm ugrott, legalább én ne ugorjak le az ágyról). Egy pillanat az egész, és rögvest elillan a fájdalom. Amikor kimegyek, a folyosón kevesebben várakoznak. A döntő pillanatban akkorát üvöltöttem, hogy a többség valószínűleg elinalt.

Három hét gipsz, utána hónapokig jól megérdemelt gyógytorna.

Momentán ezek a kilátásaim.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.