Az éjszakai álmatlanul forgolódás rekordját megdöntve reggel úgy határozok, hogy elmegyek futni. Kábé másfél éve kaptam rá a heti kettőre. Nagyjából bárki lehagy, és sokszor úgy érzem, az életemért küzdök, de azért minden alkalommal tisztességgel végig futom a 2 és fél kilométeres távomat. Az igazi függőség az utána következő érzésben összegződik, ami olyan, mintha a sejtjeimig kimostak volna.

És most iszonyú nagy szükségem van egy nagymosásra.

Összezavarodtam és rém dühös vagyok. Elsősorban magamra. Mert megvezettem saját magamat. Mert elhittem, hogy már túl vagyok rajta, erre kiderül, hogy mégsem. És nem akarok belemenni a szív és az ész harcába, mert jól tudom, hogy nálam általában az utóbbi a tuti vesztes. Inkább megfutamodok.

Amikor elindulok, a havazás is velem indul. Nem baj, szeretem a kihívásokat. (Küzdelem az elemekkel és a hideg ellen medvének álcázott hálátlan testemmel. A brummogást zihálással kiváltva). Körülbelül száz métert teszek meg, amikor észreveszem, hogy jégre futottam, amit frissen hullott hó takar. Észlelem, de már nem tudom kikerülni. Baromi nagyot esek, baromi okosan. Az esést tompítandó a kinyújtott karomra. A fájdalom akkora, hogy egy ideig biztosra veszem, hogy elájulok. Egy arra sétáló pár segít fel. A karom könyöknél kifordulva, döglött halként csüng.

Most ez mi? Se hús, se hal. Vagy így fest, ha az embernek eltörik a karja?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.