Arra sincs időm, hogy pánik szülte ötletemet végrehajtva beugorjak a kocsiba és hátramenetbe kapcsolva áthajtsak a csomagjaimon, és nyilván rajtuk is. Csak azt észlelem, hogy a segítséget felajánlva beteszik a bőröndjeimet a csomagtartóba. Teljes döbbenetemre pedig azt, hogy a pasi nem Dani, hanem a főnököm, akiről határozottan állíthatom, hogy nős, biztosan pedig, hogy nem ez a liba a felesége. Amikor felismer, látom az arcán, hogy eztán a büdös életben nem fog segítséget felajánlani parkolókban bőröndökkel küszködő nőknek.

Gyorsan megköszönöm és elhajtok. Mindig is vágytam rá, hogy a munkaadómat kényelmetlen helyzetben találjam, hálás szerep.

Útközben a barátaim hívogatnak, hogy menjek velük bulizni, de én hajthatatlan vagyok. Inkább elterülök otthon a kanapémon, magamhoz veszek egy üveg pezsgőt és bámulom a tévét. Megállás nélkül zsibbasztó amerikai filmeket nézek, persze kizárólag azokat, amelyeket már legalább háromszor láttam. A választék lenyűgöző.

Átalszom az éjfélt, és másnap valamikor délben térek magamhoz. A telefonom egy csomó nem fogadott hívást és sms-t jelez. Az egyik Danitól jött: hiányzom neki, és szeretné, ha találkoznánk valamikor.

Ráérek reagálni. Az év csak most kezdődik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.