Arra sincs időm, hogy pánik szülte ötletemet végrehajtva beugorjak a kocsiba és hátramenetbe kapcsolva áthajtsak a csomagjaimon, és nyilván rajtuk is. Csak azt észlelem, hogy a segítséget felajánlva beteszik a bőröndjeimet a csomagtartóba. Teljes döbbenetemre pedig azt, hogy a pasi nem Dani, hanem a főnököm, akiről határozottan állíthatom, hogy nős, biztosan pedig, hogy nem ez a liba a felesége. Amikor felismer, látom az arcán, hogy eztán a büdös életben nem fog segítséget felajánlani parkolókban bőröndökkel küszködő nőknek.

Gyorsan megköszönöm és elhajtok. Mindig is vágytam rá, hogy a munkaadómat kényelmetlen helyzetben találjam, hálás szerep.

Útközben a barátaim hívogatnak, hogy menjek velük bulizni, de én hajthatatlan vagyok. Inkább elterülök otthon a kanapémon, magamhoz veszek egy üveg pezsgőt és bámulom a tévét. Megállás nélkül zsibbasztó amerikai filmeket nézek, persze kizárólag azokat, amelyeket már legalább háromszor láttam. A választék lenyűgöző.

Átalszom az éjfélt, és másnap valamikor délben térek magamhoz. A telefonom egy csomó nem fogadott hívást és sms-t jelez. Az egyik Danitól jött: hiányzom neki, és szeretné, ha találkoznánk valamikor.

Ráérek reagálni. Az év csak most kezdődik.

Anyámék nem tudják mire vélni a döntésemet, de különösebben nem firtatják, miért menekülök haza olyan hirtelen az év utolsó napján.

Tibitől is elbúcsúzom. - Látlak még? – kérdezi, és a nézéséből azt olvasom ki, hogy nem szívesen enged el, úgyhogy a félreértéseket tisztázandó, kertelés nélkül elhadarom: - Figyelj, te egy jó fej srác vagy, de nekem most nagyon nem hiányzik egy kapcsolat. Furán néz rám, aztán kitör belőle a nevetés: - Látom kiesett néhány képkocka a tegnap estéből, de sebaj.  

A kijárat felé döcögve azon töprengek, mire is célzott. …Sokat beszélt a volt szerelméről, akit nem képes elfelejteni…. Hopp, most már emlékszem… Bélának hívják…

A bőröndjeim – mert erre a néhány napra két telire is feltétlenül szükségem volt – olyan nehezek, mintha betonkockákkal pakoltam volna tele. A parkolóban elég sötét van, és egy lélek sincs a közelben, aki segíthetne a kétbőröndnyi építőanyagot a csomagtartóba passzírozni. Miközben az emelgetésükkel igyekszem egy kellemes kis sérvet beszerezni, ismerős hangra leszek figyelmes. Basszus. A nyávogós csaj tart felém. Meg a pasija, aki Dani.

Tibivel egy hangulatos kis bárban ülünk, a kezdeti feszengést helyből két tequilával oldjuk. Mesélek neki Daniról. Horvátországban ismerkedtünk meg, ő a haverjaival én pedig a szüleimmel nyaraltam. Még mielőtt messze menő következtetéseket vonnátok le: nincs összefüggés az időszakos szingli léteim és a szülőkkel való szimbiózis között. Bár ha jobban belegondolok, akkor is épp egy ártalmas emlékű kapcsolat romjain csücsültem. A pasi, akivel egy időre összehozott a rossz sorsom, egy tetűládának, és nem utolsó sorban baromira házasnak bizonyult. Mivel egy közeli vidéki városban lakott, csak két hónap után lett világos számomra mi is a felállás. Voltak persze jelek, amikről valahogy nem sikerült tudomást vennem, így csak magamnak köszönhetem, hogy át lettem ejtve. Valószínűleg közrejátszott a tetűládával való kapcsolatom negatív tapasztalata, de tény, hogy Dani elég sokáig küzdött, míg megadtam magam, amit aztán egy percig sem bántam, mert jó kis páros voltunk. Egy darabig.

Tibivel igazán jót lelkizek, bár másnap némi lelkiismeret furdalásom van, hogy az esténk gyakorlatilag csak rólam szólt. Legalábbis ameddig emlékszem, mert iszonyat fejfájásom van, ami, mint tudjuk, a mértéktelen alkoholfogyasztás velejárója.

Az este záróakkordját teljes homály fedi, például fogalmam sincs, hogy került a hennatetoválás az alkaromra, miszerint: „Imádlak Tequila Tibi!”

Egy percig sem maradok itt, nem fogok Danival meg az újdonsült nőjével egy helyen wellnessezni. Előkapom a bőröndömet és villámgyorsan elkezdek pakolni, amikor kopogtatnak a szobám ajtaján. A tulaj jóképű fia áll az ajtóban, kezében tiszta törölközőkkel.  Kissé ijedten mered rám, valószínűleg nem látott még senkit kozmetikai kezelés félkész állapotában. Minden bizonnyal elfuserált Elvis Presley frizurám van, és az arcomról zöld pakolás darabok lógnak. Látja, hogy valami nagyon nincs rendben (a külsőmet leszámítva), meg is kérdezi tudna-e segíteni valamiben. Na, ezt nem kéne, mert abban a pillanatban elkezdek bőgni, mint a vadszamár.

A srác vállára ontom a könnyeimet, ami a zöldes krém maradványokkal vegyülve érdekes nyomokat hagy az ingén. Őt viszont egy cseppet sem zavarja, hogy összetaknyolom.

Az elkövetkező órában megtudom, hogy ő is nemrégen lett szingli, egy ötéves kapcsolatot tudva maga mögött. Az ünnepeket meg úgy éli túl, hogy folyamatosan dolgozik, és igyekszik minél kevesebbet agyalni a történteken.

A srác értelmes, meg helyes is, mi több meghív a szállodán kívül egy italra.

Hát jó. Majd holnap csomagolok.

A teljes agyhalált ellensúlyozandó legalább a testemet full kényeztetésben részesítem. Benevezek egy thai masszázsra, infraszaunára és egy kozmetikai kezelésre is. Egyszer élünk. A helyes kozmetikus lánytól begyűjtök néhány infót, amelyek alapvetően haszontalanok lennének, ám ebben az ingerszegény környezetben igazi bulvár hírnek bizonyulnak. Megtudom például, hogy járnak ide Anyáméknál fiatalabbak is, a korosztály szilveszterre lecserélődik, és iszonyatosan jó szilveszteri partik szoktak lenni. Ja, és a jóképű srác, akitől a fagyi kelyheket kapom, a tulaj fia és szingli.

A fejemen harminc kiló pakolás van, egyszóval az égvilágon semmit nem látok, viszont azt érzékelem, hogy egy újabb, és a hangjából ítélve nem nagyi korú csajszit vettek kezelésbe mellettem. A leányzó folyamatosan beszél, illetve inkább nyávog, ezért kezdem is sajnálni, hogy nem fogorvosi kezelésben részesülünk paralel. Folyamatosan a szívdöglesztő pasijáról dumál, akivel egy koncerten ismerkedtek meg, a pasi a csúcsok csúcsa, úgy imádja, mint még senkit és akár madarat is fogna a boldogságtól. Hát azt én is, ha befogná végre, de ez a nő, csak nyomja és nyomja az önelégült dumáját erről a szupermenről, engem meg egyre jobban feszít az ideg és az arcomon megkötött pakolás. Két perc múlva pedig az ölemben landol a pofám teljes lenyomata, ugyanis a kozmetikus tiltása ellenére felülök, a hallottak döbbenetes hatása okán. A pillanat tört része alatt szembesülök azzal, hogy ennek az agysebésznek a pasiját Daninak hívják és a leírása is teljesen illik az exemre.

Szép kis szálloda. Medence, szauna, hangulatos étterem, meg minden, ami feledhetővé teheti az évemet. Már ha a barátaimmal élvezhetném mindezt. Ehelyett egy kedves, de korántsem nekem való társasággal fogom szétunni magam. Értem én, hogy Anyuék jót akartak, ezért szerveztek be engem is a baráti csapatukba. Meglepetésnek szánták, én meg jól meglepődtem és elmentem velük. Így aztán a szüleimmel és a velük egykorú két házaspárral töltöm az ünnepek hetét, és persze a szálloda többi vendégével, akiknek az átlagéletkora úgy hatvan év lehet.  

A program lenyűgöző: délelőtt heverészés a medencénél, ebéd után rövid pihenés a szobáinkban, délután újabb heverés ott, ahol délelőtt, majd közvetlenül vacsi után a napi fáradalmak kipihenése reggelig. Persze lenne még választásom mondjuk, esténként támaszthatnám a bárpultot és kezdhetnék az egyik fickósabb öregúrral, aki legalább este tízig kibírja ébren.

Az első és valószínűleg egyetlen fénypontja ennek a remek programnak az első este, amikor az igazán figyelemreméltó adottsággal rendelkező felszolgáló srác elém rak egy gyönyörű fagylalt kelyhet a ház ajándékaként. Gondolom a ház legfiatalabbjaként érdemeltem ki.

Remélem, minden este egy ilyen adaggal díjazzák a koromat, és ütős kis ismeretterjesztő anyagot hozhatok össze arról, hogyan legyünk néhány nap alatt tíz kilóval nehezebbek.

Túléltem az első egyedül töltött karácsonyomat. Jó, nem tök egyedül ültem a fa alatt, mert szerencsére a szüleim velem voltak, de ez azért más volt, mint a megelőző két évben, amikor még együtt voltunk Danival. Több mint egy hónapja, hogy a viták és veszekedések állandósulása megtette a hatását. Hülyére idegesítettük egymást, ezért aztán hülyén is viselkedtünk. Nem részletezem, de végül csak megegyeztünk: a valamikor jól működő közös helyett a külön létet választottuk. Azóta nyalogatom a sebeimet és győzködöm magam, hogy ez így van jól, de azért nem vagyok heppi. És persze a szeretet ünnepe sem tett boldoggá. Sikerült is egy nagyjából ehetetlen karácsonyi menüt produkálnom. A főétel száraz volt, mint a sivatag, úgyhogy az Anyu által szállított süteménnyel kellett beérnünk.

És persze mindjárt itt az a rohadt szilveszter is, amihez momentán semmi kedvem. Tavaly egy házibulin voltunk Danival, ami tényleg jól sikerült. Annyira jól, hogy tánc közben egy rossz lépés és egyenesen Danira estem, méghozzá olyan eredményesen, hogy megrepedt a bordája.  

Hát az idei év utolsó napján tőlem aztán biztonságban lesz minden férfi, minden testrésze.

Tíz napos kihagyással a törzshelyünk megint tőlünk hangos. Végre hazajöttek a barátaim a síelésből és egymás szavába vágva idézik fel az elmúlt napok kalandjait. Kipihentek, felszabadultak, az arcuk napbarnított, és még mindig az én drága barátaim, akik olyan nagyon hiányoztak már.

Peti nincs velem. Semmilyen szempontból. Itt van viszont az a figyelemreméltó pasi, akivel múltkor idióta módon viselkedtem, de akiben mindez láthatóan nem hagyott mély nyomot. Én pedig képes vagyok normálisan fogadni a közeledését, nem blokkolok le, nem kerülöm a pillantását, beszédes vagyok, kedvesen mosolygok, és ijedtemben nem rohanok le kamaszokat (ez momentán nem is lenne lehetséges, mivel úgy látom az anyukák előrelátóan nem hozták magukkal a kisfiukat).

Jólesően nyugtázom az állapotomat. Mert ezúttal valóban léptem egyet.

Nem vissza, hanem előre.

Az ajtómban Peti áll, egy üveg borral. Magamban azt kívánom, bárcsak helyette a kellőképpen ellenszenves szomszéd srác tört volna rám, aki eltökélten hiszi, hogy ő az igazi főnyeremény számomra. Minden alkalommal, amikor összefutunk, áthív magához, hogy megnézzem a kedvenc filmjét. Mert szerinte az mindent elmond róla. (Részemről viszont elég annyit, hogy a kedvenc filmje a Rambo. A negyedikig bezárólag.)

Peti már a kanapémon ül, dugóhúzót és poharakat kér. Mindig is lenyűgözött a határozottsága. Csakúgy mint az esze, a logikája és a nyugalma. Biztonságot adott, hogy egy olyan férfi mellett lehetek, aki megoldja a megoldhatatlannak látszót, nem görcsöl, nem problémázik, egyszerűen teszi, amit jónak lát. És a tetejébe még jól is néz ki.

Kezdetben fogalmam sincs miről beszél, mert egyfolytában régi dolgok villannak be abból az időből, amikor még együtt voltunk. Aztán bekapcsolódok és kifejezetten kezdem élvezni a jelenlétét. A mostani helyzetről, a kettőnk dolgáról szó sem esik.

A második üveg bor és ezzel arányosan a gátlások kivégzésével az ágyban végzünk.

Reggel előbb ébredek. Nézem a mellettem szunyókáló férfit és biztonságban érzem magam. Mert nincs bennem már kérdés. Pontosan tudom, mit akarok.

Krízis helyzetben a szokásosnál nagyobb szükségem van a barátaimra. És most krízis van. Ők viszont Ausztriában. Síelnek, amíg én a nagyitól kölcsönkért kötőtűtől a partvis nyélig csaknem mindent igyekszek betuszkolni a gipszem alá, hogy enyhítsem a viszkető érzést. Mindez persze csak hab a tortán, a valódi válságot Peti okozza. Tartja magát az ígéretéhez, és tényleg nem hagyja ennyiben. Nagyjából minden kommunikációs csatornát bevet, hogy engem bevehessen (kíváncsian várom, mikor próbálkozik be az óriás plakáttal). Az egész olyan, mint egy romantikus film: a fiú, aki ballépését követően megvilágosodott, a csillagokat is levadászná, ha ezzel visszakaphatná élete újraértelmét. Az újraértelem viszont még ellenáll. A napjaimat a meggyőzésemre irányuló e-mailjei, sms-ei törölgetésével töltöm, lazításként a frissen érkezett virágcsokrait kukázom. És persze vakargatok. A gipszem alatt a bőrömet és a dilemmám megoldását takaró gondolathéjakat. Tisztában vagyok vele, mit tett, tudom, hogy nem megbocsátható, és aki  egyszer megteszi, másodszor is meg fogja, blablabla.

A gond az időzítéssel van. Akárhogy is feszülök, még mindig túl sokat érzek iránta, és ha záros határidőn belül nem adja fel, én fogom feladni. Az ellenállást.

Hacsak valami csoda folytán a barátnőim idő előtt haza nem térnek a síelésből, és vissza nem rángatnak a realitásokba. Ebben reménykedve árgus szemekkel figyelem a híreket, két mondatra várva: „Egyelőre még ismeretlen időjárási jelenség hatására eltűnt a hó a kapruni sípályákról. A műhavat, a híresztelésekkel ellentétben még nem találták fel.”

A karom nem tört el, viszont van egy helyes kis könyökficamom. Hat órát várok a sürgősségin, hogy egy jóképű orvos a helyére pattintsa (higgyétek el, nem volt szempont, hogy jóképű legyen, a hangsúly az orvoson van). Amikor a középkori módszernek tűnő eljárást felveti, én érzéstelenítőért kiáltok, ám gyorsan lehűt: úgy is lehet, de akkor bent kell maradnom a kórházban. Ebből nem kérek. Viszont pontosan tudni akarom, hogy fogja csinálni, mit fogok érezni. (Vajon, miért gondolom, hogy ebben az esetben az időhúzás arányos lehet bármivel is?) Korrekt válaszokat kapok, nem titkolja, hogy fájni fog. Egy két ajtós szekrény fog le (ha már a könyököm ugrott, legalább én ne ugorjak le az ágyról). Egy pillanat az egész, és rögvest elillan a fájdalom. Amikor kimegyek, a folyosón kevesebben várakoznak. A döntő pillanatban akkorát üvöltöttem, hogy a többség valószínűleg elinalt.

Három hét gipsz, utána hónapokig jól megérdemelt gyógytorna.

Momentán ezek a kilátásaim.

Az éjszakai álmatlanul forgolódás rekordját megdöntve reggel úgy határozok, hogy elmegyek futni. Kábé másfél éve kaptam rá a heti kettőre. Nagyjából bárki lehagy, és sokszor úgy érzem, az életemért küzdök, de azért minden alkalommal tisztességgel végig futom a 2 és fél kilométeres távomat. Az igazi függőség az utána következő érzésben összegződik, ami olyan, mintha a sejtjeimig kimostak volna.

És most iszonyú nagy szükségem van egy nagymosásra.

Összezavarodtam és rém dühös vagyok. Elsősorban magamra. Mert megvezettem saját magamat. Mert elhittem, hogy már túl vagyok rajta, erre kiderül, hogy mégsem. És nem akarok belemenni a szív és az ész harcába, mert jól tudom, hogy nálam általában az utóbbi a tuti vesztes. Inkább megfutamodok.

Amikor elindulok, a havazás is velem indul. Nem baj, szeretem a kihívásokat. (Küzdelem az elemekkel és a hideg ellen medvének álcázott hálátlan testemmel. A brummogást zihálással kiváltva). Körülbelül száz métert teszek meg, amikor észreveszem, hogy jégre futottam, amit frissen hullott hó takar. Észlelem, de már nem tudom kikerülni. Baromi nagyot esek, baromi okosan. Az esést tompítandó a kinyújtott karomra. A fájdalom akkora, hogy egy ideig biztosra veszem, hogy elájulok. Egy arra sétáló pár segít fel. A karom könyöknél kifordulva, döglött halként csüng.

Most ez mi? Se hús, se hal. Vagy így fest, ha az embernek eltörik a karja?

Basszus. A +1-es verzióm jött be. De előtte Peti verzióját is végig kellett hallgatnom. Arról, hogy mi vitte a hosszú combú kollegina ágyáig (merthogy nem a lába és más, fontos testrésze), hogy az elején jó volt, de aztán kiderült, micsoda őrületes különbségek vannak köztük (és nem csak annyi, hogy ugyan mindketten borotválják magukat, de Peti az arcát is). Ja, és nem mellékesen két hónapja szakítottak.

– És most mit akarsz tőlem tulajdonképpen? – teszem fel a költői kérdést a monológja, és a dühkitörésemmel való épphogy győztes küzdelem után.

– Semmit. Csak el akartam mondani, hogy… – bökte volna ki nagy nehezen, de én lecsapok: - Azt, hogy egy balfék vagy?

És elviharzok.

Az este további termése három nem fogadott hívás. Végül egy sms: „Sajnálom. És nem hagyom ennyiben. Vissza akarlak kapni.”

Szuper.

A síelésre mondott boldogító igenemet ünneplem a törzshelyünkön. A sítúrára induló társaság vegyes, köztük az egyik ismerősöm unokabátyjával, aki igazán figyelemre méltó. Lenne. Ha momentán képes lennék az ellenkező nem bármely tagjának közeledését normálisan fogadni. Ehelyett totálisan leblokkolok. Széles ívben kerülöm a pillantását, és ahányszor csak beszélgetést kezdeményez, egy tőmondatos válasznál többre nem futja. Mindezt bárgyú vigyorral tetézem, és azzal, hogy ijedtemben heves érdeklődést színlelek a mellettem ülő pattanásos, zsíros hajú és köztudottan netfüggő tinédzser iránt (csak akkor veszem észre magam, amikor már az anyukája is szúrós pillantásokkal jelzi, hogy a büntetendő kategória határait súrolom).

Hektoliternyi forralt bortól kókadtan, és saját idiótaságomon kérődzve már az otthonom biztonságában tudom magam, amikor felhív Peti azzal, hogy másnap szeretne velem találkozni.

Mi a fenét akar? (Ezt akár tőle is megkérdezhettem volna, mielőtt igent mondok. De a mai estém így kerek.)

Sorra veszek néhány eshetőséget:

1. Nálam van még valamelyik cucca, és vissza akarja kérni (nem valószínű, lévén ezt telefonon is megtehette volna, másrészt minden nálam maradt holmija a kukában, a lefolyóban, vagy adományként végezte).

2. Elintézetlen ügyünk nincs. Mert jól elintézett.

3. Problémái adódtak az új barátnőjével, és úgy gondolja, nekem kellene kiöntenie a szívét (brrrrrrrr… a gondolatától is kiráz a hideg).

És persze beugrik a +1-es verzió is: mi van akkor, ha vissza akar jönni hozzám?

Nos, ez a gondolat valamire mindenképpen jó. Az elhatározáshoz, miszerint végleg száműzöm az alkoholt az életemből. A konyakos meggy a maximum.

Oké, legyen. Elmegyek síelni. És igenis ez egy különleges elhatározás részemről. Még nem álltam sílécen (állni valószínűleg most sem sokat fogok), továbbá be kell vallanom, soha nem is villanyozott fel, hogy Michelin-babának öltözve essek-keljek a mínuszokban. No persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hütték kínálta alkoholos lélekmelegítők, a jó kis kaják, a fehérlő végtelenség nem mozgatta meg a fantáziámat. Mert megmozgatta. Minden egyes alkalommal, amikor a barátaim a felsoroltak részletes ecsetelésével próbáltak elcsábítani egy-egy ilyen túrára.

Ráadásul ott volt Peti, aki ugyan tudott síelni, de nála ez szóba sem jöhetett. Ő a munkájának él. Néhány hónapja pedig a kolléganőjével.

Négy évig jártunk-éltünk együtt, amikor előállt azzal, hogy szerelmes. Másba.

Szív összezúz, ajtó becsap, ég leszakad. Öngyógyító terápia bármivel, ami butít. Leginkább nyáladzó romantikus filmek, szakítós blogok, rúgjunk be egyedül pizsi-esték, rúgjunk be a barátokkal éjszakák, és mivel a változás gyönyörködtet: rúgjunk be nagyjából ismeretlenekkel partik. Csaknem fél év az életemből. Ennyi kellett, hogy kirángassam magam az önsajnálatból, és lépjek egyet előre. Sőt, úgy néz ki egyenesen siklani fogok!

Igaz, amikor otthon megnézem magam a tükörben az újonnan vásárolt sínadrágomban (csak babarózsaszín volt a méretemben, a fenekem akkora benne, mint a Semmering-hágó), majdnem lemondom az egészet.

Persze a barátaim nem hagyják, így veszek magamnak még egy kötött pom-pomos sapkát is.

Ha lúd, legyen kövér.

És rózsaszín.

Reggel a főnököm telefonál, hogy ő zárja a kiállítást, délre itt van, úgyhogy az esti géppel jöhetek haza. A tervezettnél két nappal korábban. El sem hiszem, hogy ilyen szerencsém van a szerencsétlenségben, nem is szólok Balázsnak, inkább meglepem az gerlepárt. Merthogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy kavarnak a hátam mögött. A repülőn az összes lehetséges forgatókönyvet lejátszom: hogyan fogok rájuk rontani, mit fognak mondani, én hogyan fogok viselkedni. Már amennyiben a viselkedés kategóriába belefér, hogy kinyírom mind a kettőt.

Az első utam Balázshoz vezet, de láthatóan nincs otthon, úgyhogy irány Viki. Csak ott lehetnek.

Ráfekszem a csengőre. Viki áll az ajtóban egy pofátlanul szexi alsóneműben, és a zavartságtól vörös fejjel nyögi ki: - Hát te hogy kerülsz ide?

- Balázs? – válasz helyett ennyire futja az idegtől.

- Utánad ment Barcelonába, hogy meglepjen egy…. – a többit már nem hallom, mert csak a fürdőszobából kihallatszó zajokra tudok koncentrálni. Már rontanék is be, amikor legnagyobb döbbenetemre Geri lép ki onnan egy derekára csavart törülközőben, Viki pedig gyorsan a fülembe súgja: - Hát nem édes? …Ugye nincs harag, hogy nyúltam a pasit?

A kinti kollégák jó fejek, a város lenyűgöz, a munka is oké, de már a megérkezésem óta számolom a perceket visszafelé. Balázzsal neten tartjuk a kapcsolatot, és néha telefonon is beszélünk. Az estéket olykor Vikivel tölti, ami kezdetben inkább megnyugtat, de aztán belém költözik a kisördög és sikerrel toloncolja ki a nyugalmamat. Több mint egy hét múlik el, és egyre inkább úgy érzem, hogy Balázs és Viki talán túl sokat van egymással. Legalábbis egyfolytában azt hallom, hogy itt voltunk együtt, ott voltunk együtt, pizzáztunk, moziztunk, kutyáztunk, meg ilyenek. Ahányszor csak megkérdezem Balázst, hogy mivel töltötte a szabadidejét, biztos, hogy Viki személye felmerül.

Sík ideg vagyok, és az utolsó napok egyikén túlkóstolom a sangriát, így enyhén spicces állapotban ülök a gépem elé a szokásos időben, hogy életem szerelméről halljak valamit. És hogy rákérdezzek, hogy akkor most mi is van köztük. Egyszerűen nem bírom ki, míg hazaérek, szétrág a bizonytalanság, a féltékenység és a düh, most azonnal tudni akarom, mi a fészkes fene zajlik. De hiába várom, nem jelentkezik. Hívom, ki van kapcsolva. És Viki is. Bakker, ezek biztos, hogy együtt töltik az éjszakát.

Tényleg ennyire nem eredeti az életem, hogy csak ismételni tudja önmagát? És tényleg megint meg kell élnem, hogy a barátnőm és a pasim összejöttek?

Nem tudom hányadika van, a hónapot is csak ráérzésre, mert amióta együtt vagyunk Balázzsal, a boldogságom kilőtte az időszámítást. Meg számtalan dolgot, amikre szingliként komoly figyelmet fordítottam, de most totál háttérbe szorultak. Az agyamat elborítja a dopamin, így sorra csinálom a baklövéseket, persze kizárólag a munkahelyemen. Az még hagyján, hogy az irodában mindenre és mindenkire folyamatosan vigyorgok, mint egy idült hülye, hogy fogalmam sincs arról, mi zajlik körülöttem, de azt már tényleg gáznak érzem, hogy az egyik partnercégnek írt válasz e-mailemben szeretlek-kel búcsúzom. Még jó, hogy nem köszöntem meg az előző éjszakát.

Az értelmem teljes hiányát a főnököm is észleli, és választás elé állít. Most azonnal szüljek egy gyereket annak, aki elvette az eszemet, vagy sürgősen szerezzem vissza. Két napom van erre, aztán indulás Barcelonába, ahol egy kiállítást kell levezényelnem. Két héten át. Erre egyből visszatér az időszámításom, és rögtön ki is borít. Tizennégy nap Balázs nélkül? Az képtelenül hosszú idő. Bepróbálkozom több, ám annál gyengébb kifogással, köztük a tömegiszonyommal, a mediterrán konyha utálatával, hogy nem bírom az utazást repülőn, vonaton, traktoron, hogy a kutyám és a szobanövényeim mélabúba esnek a nélkülözésemtől, a kerti törpémről már nem is beszélve.

Minden hiába, a főnököm hajthatatlan. Egy vödörnyi széntabletta sem segítene.

Valahogy nem hiszek a „na majd én bemutatlak valakinek” szituk sikerében, és nem értem, Viki mitől olyan biztos abban, hogy a barátja meg én jó párosítás lennénk. A hitetlenségem megerősítést nyer, amikor a találkozó helyszínéül szolgáló pub bejáratánál összefutunk a fickóval, akinek Viki be is mutat. Na, ne. A pasi ultra gáz. Az én uszkár frizurám kifejezetten versenyképes az ő Gyűrűk Ura Szméagol imitációjához képest. Rögtön a feleségéről kezd el beszélni, mire kikerekedett szemekkel bámulok Vikire. Ez most mi? Mert az egy dolog, hogy van, akit (feltehetően tudatmódosítókkal) rá tudott venni, hogy hozzá menjen, de az már sok, hogy még egy szeretői státuszt is meghirdetett, amire én lennék kiszemelve. A megdöbbenésem lassan, de biztosan csap át méregbe, miközben vigyorogva közli azt is, hogy a felesége a negyedik hónapban van. Én meg a plafonon, úgyhogy ki is bukik belőlem: - Igazán? És akkor hogyan is képzeled ezt az édes hármast?! Erre az összes sárga fogát rám villantja: - Hármas? Talán inkább négyes!

Na, itt végleg szakad a cérna és már borítanám az asztalt, de a sorsdöntő pillanatban egy ismeretlen pasi áll meg előttünk: - Bocs a késésért, de a kutyámmal volt egy kis gond.

A következő tíz percben minden lényeges információ birtokomba kerül. A kutyás pasi Balázs, őt akarta Viki bemutatni, mielőtt Szméagollal összefutottunk.

És Balázs baromira bejön. Uszkárja van, így remélem, én is neki.

Ja, és a sárgafogúnak meg a nejének ikrei lesznek.

Beletörődve Viki újabb merényletébe, biztos, ami biztos meglátogatom a fodrászomat. Imádom Kittit, jókat lehet vele röhögni meg dumálni és isteni a keze, leszámítva, amikor szerelmi bánata van, ami érthetetlen, ám rendkívüli módon rontja a kézügyességét. És mivel épp az aktuális pasija szemétségén dühöng, mérgében hihetetlen frufrut kreál nekem. Igazán empatikus vagyok, így elfojtok egy elhúzódó visítást, és otthon a tükör előtt próbálok korrigálni. A körömollómmal, amit legszívesebben a tökömbe szúrnék, ha lenne, amikor szembesülök a végeredménnyel. A hajam göndör, ami azt jelenti, hogy a hossza oké, amikor vizesen vágod, ám szárazon métereket ugrik össze. Ezt persze kihagytam a számításból, ergo: a tükörből egy uszkár bámul vissza. A rémülettől újabb ötletem támad, és kisvártatva elindulok parókát venni. Sapkában. Egy óra múlva pedig egy hosszú és vörös hajkoronával térek haza. Kifejezetten tetszem magamnak, bár a szemöldököm kissé sötét ehhez a hajszínhez. Nem is tétovázok, gondolom, egy kis szőkítőporral orvosolható a probléma. Tíz perc és készen is vagyok. Szép lett. Szép narancssárga.

Az idegösszeomlás határát súrolom, amikor megjelenik Viki, mivel indulnunk kéne, hogy bemutasson a még nem tudom kinek. - Veled meg mi történt? – kérdi a barátnőm érdeklődve.

- Semmi. Még átszúrok egy karikát az orromon, és mehetünk.

Vikivel és a szintén vizslájával, kutyasétáltatás közben ismerkedtünk meg. Jókedvű és optimista, ami bizonyos helyzetekben életmentő számomra, kivéve, hogy mostanában „kell egy pasi” szindrómája van (pontosabban „kell nekem egy és neked egy”).

Kitartóan nyaggat, így elmegyek vele egy partira, ahol hozzánk csapódik két srác. Helyesek és kábé egy tízessel fiatalabbak. Viki szerint az utóbbi nem probléma, mert nem feleségül kértek, és egyébként is ebben a korban még nevelhetőek. Valóban megnyugtató, hogy már szobatiszták, örömömben nőiesen és gyors egymásutánban be is dobok két vodkát, és az egyéjszakás kalandtól mi bajom lehet kérdését hamar negligálom. Ennek eredményeként a szoknyámmal a nyakamban motorozom végig a várost, egy lepukkant lakásban kötök ki, ahol egy fiúkommuna távol lévő tagjainak jól felismerhető nyomai közt feszengek, míg Geri (az egyik helyes férfikezdemény) alkoholféleség után kutat. Nekem meg fogalmam sincs, mit keresek ebben a helyzetben, azt viszont igen, hogy nem itt, és nem most fogok ezen gondolkodni, úgyhogy lelépek. Bocs, Geri.

Másnap Viki kaján vigyort csatol az éjszakám milyenségét firtató kérdéséhez. (Ő kanyar nélkül hazament, mert a másik srác a szesztől legyőzetve még a partin bealudt.)

Töredelmesen bevallom neki, hogy elmenekültem, de alig hallgat végig, és letolás helyett közli: be akar mutatni valakinek.

Istenem, add, hogy a nagyijának!

Lilivel testi-lelki jó barátok voltunk, bár ezt a meghatározást mindig kicsit pikánsnak érzem, mert a testivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Illetve tudnék, de kösz, inkább nem. Lili mutatott be annak idején Jencinek, akivel gyorsan egymásba habarodtunk, és a baráti „hármasfogatunk” is jól működött, sok időt töltöttünk együtt.

Lilinek követhetetlen volt a szerelmi élete, amin nagyon nem csodálkoztam, mert a csajnak olyan kisugárzása volt, hogy az már ártalmas az egészségre. Aztán egyik pillanatról a másikra lenyugodott egy nálánál jóval idősebb fazon mellett, bár gyanítom, a vaskos bankszámlája hatott rá Valerianaként. Fél évig tartott a lamúr, amikor a pasi lecserélte Lilit egy 350 köbcentisre. (Nem motorra, mellekre.) Lili összecsuklott, mi meg vigasztaltuk. Elsöprő sikerrel, mert a barátnőm gyorsan maga mögött hagyta a kudarcát. Jenci meg engem Liliért.

A pofon akkora volt, hogy jó darabig nem tudtam előre nézni, csak visszafelé. A jelennel nem törődtem, a jövő pedig méretes fekete lyuk volt.

Rágtam, rágtam a történteket, de se lenyelni, se kiköpni nem tudtam. Kábé másfél évig.

Ma már minden oké. Jól elvagyunk. Kettesben a vizslámmal.

Máté felhív, hogy feltétlenül beszélni akar velem. Már tíz perce ücsörgök a megbeszélt helyen, de még sehol senki. A citromtortájuk valami mennyei, kérek egyet, elvégre szükségem van az energiára. A sütit nem sokáig élvezem, ugyanis Máté mellett Dénes is megjelenik az asztalomnál. A nem túl barátságos beszélgetés talán tíz percig tart, ami alatt legalább háromszor leizzadok. Kiderül, hogy amikor Máté nálam vacsorázott, belepillantott az asztalomon heverő könyvbe (ki a fene gondolta, hogy érdeklődik a narancsbőr eltűntetését célzó gyakorlatok iránt?), és naná, hogy Dénes névjegykártyáját használtam könyvjelzőnek, amire ráadásul az egyik randink időpontját is ráfirkantottam, kis szívecskével kombinálva. Persze, hogy felhívta. (Úgy tűnik, rosszul mértem fel az észbeli képességeit. Az enyémekről nem is beszélve.)

Szóval ezt hívják két szék között a pad alá esésnek. Jó nagyot estem. Pofára, ahogy kell. Magam alatt is vagyok rendesen, és ezen nem sokat segít a barátnőim vigasztalása sem. Két hétig nem vagyok hajlandó emberek közé menni. (A kollégáim és a főnököm, sajnos kiesnek e meghatározás alól.)

Szombaton aztán az egész csapat beállít, hogy kimozdítsanak végre az önként vállalt szobafogságból. Hosszasan noszogatnak, hogy menjek velük kicsit lazulni, és még azt is hajlandóak lennének kivárni, amíg eldöntöm, mit vegyek fel.

Végül rábólintok. Biztos kézzel választom ki a megfelelő ruhát és cipőt. Két perc alatt kész vagyok. Dilemma nélkül. 

A terméketlen, ám meglehetősen költséges hétvégém után újabb zseniális ötletem van: megígérem magamnak, hogy találkozom velük még egyszer és eldöntöm azt, amit el kell döntenem. A lakás tiszta, főzni tudok, a repertoáromból kétféle ehető is, úgyhogy meghívom őket vacsorára. Nyugi, külön-külön.

Dénes az első. Virággal és egy üveg borral állít be, és persze felmondja a növényhatározó idevágó fejezetét, majd a cuvée készítés rejtelmeibe is beavat. Egyébként meg tök aranyos, jól sikerül az este, amikor haza indul még egy esetlen kis puszit is kapok.

Máténak bolognait főzök, és sem a húst, sem a tésztát nem hagyom ki belőle. Bár az utóbbi szükségtelennek bizonyul, mert, mint kiderül, csaknem kizárólag fehérjén él. Viszont a hiúságán is képes viccelődni, és betegre nevetem magam a társaságában. Azt, mondjuk, elég nehezen érti meg, hogy az éjszakát a saját ágyában kell töltenie, de végül felfogja. Ja, és ő is hozott egy üveg bort, bár van egy olyan érzésem, hogy Mickey egeres óvszert is.

Szóval a vacsi sem jött be, mert még mindig nem tudom, mitévő legyek. Az egyik barátnőm szerint talán feküdjek le velük, akkor biztos sikerül eldöntenem, melyikük a nyerő.

Perverz egy ötlet, különösen olyantól, aki épp most rúgta ki a pasiját, mert az párhuzamosan látogatta az ő, és még két kolléganője ágyát.

A nagy tervem az, hogy a hétvégére kivonom magam a forgalomból, gondolkodni fogok, és hétfő reggel a megoldásra ébredek. Közben takarítok, az tuti lefáraszt, és bevonzza a jó gondolatokat.

Már órák óta suvickolom a lakást, amikor furcsa hangokat hallok a konyhából. A mosogatóból felbugyborékoló barnás lé minden bizonnyal dugulást jelez. No para, meg tudom oldani: internet, google, dugulás elhárítás házilag. Aha, egyértelmű. Felhívok egy vízvezeték szerelőt.

A szaki látszólag próbálja elhárítani a dugulásomat, de be nem áll a szája. Röpke tíz perc, és vázolja a teljes családfáját, megtudom hova jár horgászni, hol van telke, mind a három unokája nevét, súlyát, magasságát és szobatisztaságuk időpontját. Titkon remélem, legalább a sajátjától megkímél.

Már két órája rongál, és kezdek gyanút fogni, hogy Mekk Elekkel jobban jártam volna. A személyét érintő kéretlen beszámolót követően, legnagyobb döbbenetemre arról kezd faggatni, hogy most milyen fúrót, csőtisztító spirált, tölcsérfejet használjon, és nem érti meg, hogy gőzöm sincs, miről hablatyol, pedig kínomban a telefonos segítséget is felajánlom.

Közel négy órás kvízünk után a felejthetetlen látogatásért cserébe benyög egy szemérmetlenül magas összeget. Ebben bezzeg határozott, úgyhogy az utolsó kérdés az enyém: - Forintban vagy zimbabwei dollárban?

Félreértés ne essék, nem futtatom egyszerre a két pasit. Az ismerkedési szakaszban vagyunk, úgy értem egyikkel sem volt még semmi komoly, még egy csók sem. Bár, Dénestől kicsit tartok ezügyben, ki tudja, pusztán tudományos megfontolásból mijét, hová dugná adott esetben. Az viszont tény, hogy sürget az idő és a lelkiismeretem is folyton pofázik, és nagyon el kellene döntenem, hogy melyiküket is válasszam.

Dénest,

• aki okos. És ezért felnézek rá.
• aki gazdasági kérdésekben különösen a topon van, ha megfogadnám a tanácsait, nem erősíteném tovább „a hó végén pirítóst zabálok, de legalább az új cipőmben” táborát.
• aki megbízható. Valószínűleg nem nézne más nőre, illetve csak a közjegyző előtt hitelesített írásos engedélyemmel.
• aki mellett soha nem unatkoznék. De ez nem igaz.
• akivel a szex? Öööööö…hát akkor gondoljatok bele: egy pasi, aki kívülről fújja a teljes Káma-Szútrát. Innen már egyenes az út a gyakorlatig, nem?

Vagy Mátét,

• aki nem okos, de 185 centi. Úgyhogy felnézek rá.
• aki humoros és optimista. Ez tíz pontos tulajdonság.
• aki nem tud bánni a pénzzel. Valószínűleg röhögve halnánk éhen.
• aki mellett soha nem unatkoznék. És ez igaz.
• akivel a szex? Akkor most belegondolok:….hmmm….biztos, hogy rohadt jóóóóóóóóóóóó!

De akár honnan is nézem, ez így döntetlen. Eldöntetlen.

Egy álom kigyúrt pasik között vörös fejjel izzadni, mégis időnként lekényszerítem magam a közeli fitneszterembe. Mátét nem volt nehéz kiszúrnom, akkora súlyokat emelgetett, hogy folyton csak arra tudtam gondolni, milyen lehet köldöktől combközépig. Úgy értem, biztos, hogy lilás színben pompázik a megerőltetéstől kialakuló spontán véraláfutásoktól. Azt nem tudom, ő min morfondírozhatott velem kapcsolatban a megismerkedésünk előtt (mert például igazán elgondolkodtató a hátsóm mérete, nem beszélve a tudományos értekezést is megérő vádlivastagságomról), ám, hogy a „bemutatkozásomról” mit gondolhatott, azt sejtem. Ugyanis zuhanyozás címén simán bevonultam a férfi zuhanyzóba, ő meg éppen ki a zuhany alól. Úgy iszkoltam kifelé, mint a lökhajtásos vetési lúd, miközben azért nyugtáztam magamban, hogy mégsem erőltette túl magát a súlyzókkal. Később megkérdezte meghívhat-e egy laza ebédre, persze szigorúan felöltözve.
Mátéval rengeteget lehet nevetni, jó humora van, és mindig jó kedvű. Viszont aggodalommal tölt el a gyanú, hogy az észbeli képességei fényévekre vannak az elvárhatótól. Ezt egyébként viszonylag jól leplezi, bár rövid ismeretségünk alatt volt néhány meghökkentő megnyilvánulása, ami korántsem tűnt viccnek. A moziban egy reklám kapcsán például megkérdezte, hogy mi az a pH, aztán a zöldségesnél meglátott Irsai Olivér szőlőn elmélázva tudatta, hogy eddig azt hitte, ilyen névvel csak bor létezik.

Először is itt van nekem Dénes. Okos, mint a nap és külsőre is rendben van. Egy továbbképzésen ismerkedtem meg vele. Már az elején feldühített azzal, hogy mindent tudott, okos tojásnak gondoltam, és fel nem foghattam, mit akar még magán tovább képezni. Aztán meghívott egy kávéra, és kiderült, hogy mégsem tud mindent, így például gőze sincs arról, hogyan kell udvarolni. Gondolom, ráébredve e hiányosságára igyekezett képezni magát, bár elképzelésem sincs, honnan szedte az ötletet, hogy az sms-eiben „éjszakát bevilágító teliholdnak” nevezzen, magát pedig „romantikus Micimackónak”. Nem mondom, hogy nem vert ki a víz, de örültem, hogy legalább a dögös hamvas maki és a szexi kandisznó kombótól megkímélt. A programok kitalálásában is verte minden eddigi tapasztalatomat, a csúcs az volt, amikor elvitt egy tőkeexport konferenciára, ahol minden összpontosításom ellenére kizárólag a kávészünetre való felhívást értettem meg. Amikor aztán legközelebb egy, a szakképzési hozzájárulás lehetőségeit és dokumentálását taglaló szimpóziumra invitált, határozottan nem értem rá, amikor is észbe kapott és elvitt inkább moziba. Egy mohakertészetről szóló dokumentumfilmre.

Kábé a huszadik ruhát ráncigálom magamra, és kábé két órája ácsorgok a tükör előtt, de még körülbelül sem tudom, mi a bánatos égben menjek. A barátnőimmel tervezett szombat esti kiruccanás komoly dilemmát okoz ruhaügyileg, ők meg kezdenek türelmet veszteni a kanapémon, hiába hordom nekik a várakozáshoz elengedhetetlen pezsgőmennyiséget.

Nem tagadom, a döntés az esetek többségében képtelen feladatnak tűnik számomra. Oké, azt azért el tudom dönteni, hogy csoki vagy vanília fagyit akarok-e (általában vegyesen, az még ér, nem?). És olyan is van, hogy addig körözök két szabadon maradt parkolóhely között vacillálva, míg végül csak két utcával odébb jut parkoló. És igen, rendszeres problémát okoz, hogy nincs egy rongyom sem.

A lányok végül megunják a tökölésemet, és a döntésemet felgyorsítandó, újabb választás elé állítanak: vagy két percen belül felhúzok valamit, vagy itt hagynak. Hát felhúzom azt, amit elsőre is akartam. Szuper, most már csak a cipő jelent problémát, de azt is pikk-pakk felkapom, amint menekülni kezdenek az ajtó felé.

Alapvetően persze tudom, mi áll az általános döntésképtelenségem hátterében. A dilemma, hogy két alternatíva közül csak egyet választhatok, a másikról pedig le kell mondanom, miközben nem tudhatom, hogy milyen lenne, ha nem így tennék.

Mindezt aktualizálva: ha az egyik pasit választom, soha nem fogom megtudni, milyen lenne a másikkal.

A sokcsillagos innsbrucki szálloda portása illedelmes vigyorral az arcán közli, miszerint Fräulein Farkas és Herr Dani várhatóan csak délután érkezik vissza. Fräulein Farkas, azaz Farkas Judit Dani asszisztense, akihez sokkal inkább passzolna a Hiéna vezetéknév. Köztudott, hogy előszeretettel megy rá a cég kapcsolatban lévő férfi munkatársaira, zseniális szimattal cserkészve be a vigaszt kereső hímeket, akik végül a vállán sírják el bánatukat. Persze a válla csak előjáték. Eddig két kapcsolatot sikerült robbantania, a bőre vastagságát pedig jól példázza, hogy míg a botrányt követően mindkét pasi megvált a cégtől, Hiéna Juci megtartotta az ő kis vadászmezejét. De esküszöm, az örök vadászmezőkre kap jegyet tőlem, ha Danival kezd. E terv kidolgozására legalkalmasabb helyszín a szálloda bárja, ahol gin tonickal gyúrok a sötét jövőre. Két kör után jobbnak látom a friss levegőn való tervezgetést, ezért kisétálok a szálloda hatalmas kertjébe, és simán elalszom az egyik padon.

Amikor magamhoz térek, egy levélkét találok a táskámra ragasztva, Dani kézírásával:

„Helló Csipkerózsika, örülök, hogy végre felébredtél! A gyűrűdet becseréltem egy professzionális turmixgépre, a 227-es szobában könyöröghetsz érte. J”